• Most meg hová mész? – fogta meg a lány kezét Kamaru.
• Sétálni, unalmasabb vagy, mint gondoltam. –
• Azért teremtettek, hogy lefoglaljalak. – nevetett a szellem, ironikusan, és élvezte, ahogy felsőtestén végigsuhan a szellő.
• Talán pont ezért nem foglalkoztatsz, túl könnyű… Naraku gondolhatott volna erre… -
• Gondolt is… Nem mehetsz el… Nem akarja, hogy bármi bajod essen, még a terve előtt. –
• Ne nevettess, engem aztán nem kell félteni. Azt meg már igazán felfoghatná, hogy nem állok az ő oldalára. Csak azért, mert kicsit szabadabbnak érzem magam, nem hagyom el Sesshoumarut. –
• És akkor mi van Kougával? –
• Szeretem Sesshoumarut, de kell a változatosság… amúgy meg nem kívánom a halálát, persze erre csak kicsit később jöttem rá… -
• És most is ezért jöttél velem? –
• Nem, nekem nem kell olyan férfi, amelyik odadobja magát, az csak egy rongy. –
• Mert a farkas-fiú nagyon ellenkezett… és akkor magadat minek nevezed? Olcsó szajha… – vigyorgott.
• Szajha? De hogy olcsó! Nagyon nagy árat fizet az, aki velem hál… -
• Miért talán ezzel próbálsz pénzt keresni, eddig azt hittem csak a kéj kedvéért teszed. –
• Pénzt? Ennél okosabbnak gondoltalak, de látom, Naraku nem bízik meg akárkiben, még ha a saját vére se. Csak így ide dob nekem, amikor tudja, hogy lehet túl se élnéd… -
• Miről beszélsz? –
• Mindennek megvan az ára… - csókolta meg lágyan, majd feltöltődve energiával csak oda súgta – még szükségem van rád, nem lenne jó, ha meghalnál… Úgyhogy maradj szépen itt, én meglátogatom Sesshoumarut. –
• Naraku azt mo… -
• Narakut az sem érdekli, ha meghalsz, gondolkodj ezen, nem sietek vissza… - tűnt el, magára hagyva a youkait “azt csinálsz amit akarsz” kifejezéssel arcán.

• Ez Kagome szaga. – szimatolt a levegőbe Yukamo, és unokabátyja oldalát támogatta – Mit keres ez itt? –
• Kagome – sama… - mosolygott Rin, és megsimogatta Choro nyakát, aki szintén megörült a hírnek.
• Kagome… - húzta fel szemöldökét az emberré lett szellem is.
• Hiányoztam? – kérdezte kacéran a lány, és szerelme előtt termett – Hoztam neked valamit. – nyomott csókot ajkaira – Jobb? Kamarutól van, egy kis démoni energia sosem árt. Úgyis adósod voltam már. –
• Kamaru?! – dühödött fel, de valóban erősebbnek érezte magát.
• Ne légy féltékeny, te vagy nekem az egyetlen… -
• Fejezzétek be, én a magam részét, nagylelkűen felajánlom Sesshoumarunak… -
• Nagyon vicces, merre mentek? –
• Kagome ne tégy úgy, mintha semmi nem történt volna. El kell menned Kikiyouhoz… - háborodott fel, kedvese könnyelműségét látva.
• Mondtam már, hogy nem akarok visszaváltozni. És nem is fogok! Ha meg nem hagysz békén, van más is rajtad kívül, aki szívesebben lát engem. –
• Mint például Kouga?! –
• Pontosan. –
• Kagome – sama, kérlek, ne veszekedjetek. –
• Nem veszekszünk Rin, de hálás lennék, ha kettesben hagynátok minket. –
• Úgy érted kettesben? – nézett furán a fiatalabb youkai.
• Igen. –
• De… -
• Menjetek. – parancsolt Sesshoumaru, és mindannyian elhúzódtak, valamivel távolabb – Nem maradhatsz így… -
• Ne kezd ezt, édesem, inkább adj egy csókot. –
• Kagome, nem vagy önmagad, egyszer meg akarsz ölni, máskor meg én vagyok az egyetlened. Ha visszaváltozom… -
• Ha visszaváltozol, már méltó lehetsz hozzám, addig is ne csinálj semmi butaságot. – kacsintott a gyönyörű lány, majd amilyen hamar jött, úgy távozott is.

• Kagome – sama? –
• Elment… -
• Akkor indulhatunk? –
• Nem. Előbb felkeressük Kikiyout. –
• Mi nem stimmel itt nekem… Kikiyou az a papnő, aki az öcséddel van együtt… -
• Pontosan. –
• Ez azt jelenti… -
• Ez azt jelenti, meglátnak emberként… de ebben az esetben csak Kikiyou segíthet. –

• Csak nem hiányoztam? –
• De, borzasztóan… Ha bármi bajod esne, én vagyok érted a felelős, nem mintha hiányozna a társaságod, de örülnék, ha ezentúl nem nagyon mászkálnál el… -
• Kamaru, Naraku mondott neked valamit? Mármint a terveivel kapcsolatban? –
• Kagome drága… te ennyire ostobának nézel. –
• Nem csak azt hittem, végre rájöttél te Narakunak senki vagy… viszont még eléggé korán van, meg kéne látogatnom Kougát… -
• Vagy kivételesen azt teszed, amit mondok, és nyugton maradsz… -

• Egy szellem… a szaga olyan ismerős… Yukamo az… - szimatolt Inuyasha egy nagy fa alatt, ami nem volt más, mint az öreg Go-Shinboku.
• Yukamo? – állt fel az eddig Inuyasha mellett gubbasztó csinos papnő – Mit akarhat, Sesshoumarut nem érzed? –
• Nem… egyedül van. –
• Kikiyou… - termett a miko előtt a már imént bejelentett csipkelődős démon.
• Mit keresel itt?! – harciaskodott a féltékeny félvér, de kedvese eltolta maga elől.
• Minek köszönhetjük látogatásod? –
• Meg kell jegyeznem, nem vagyok teljes mértékig biztos benne, hogy az a csitri a te reinkarnációd lenne… de most nem ezért jöttem: Hát a köszönetet inkább hagyjuk, de Sesshoumaru beszélni szeretne veled. –
• Akkor miért nem jön ide ő maga?! – szólt közbe ismét Inuyasha, de heveskedése megint csak süket fülekre talált.
• Sesshoumaru? Talán valami Kagoméval történt? Megsebesült? -
• Ó, Kagome már régen, de azt sem zárom ki, hogy így született. Beverte a fejé… -
• Yukamo! –
• Igen, Kagoméval vannak gondok, de többet nem mondhatok, majd megbeszélitek a drága unokabátyámmal, aki most már postásnak fokozott… -
• Kagoméval, de mi?! – váltott most aggodalmas formát Inuyasha képe, majd bele sápadt.
• Csak Kikiyou jöhet, potya utasokra nincs szükség. –
• Miért nem jöhet velem? –
• Majd meglátod… - nézett el flegmán, erre a papnő csak bólintott, és egy gyenge mozdulattal legyintett keletnek, mire ezüstös lélekgyűjtői, melyek még mindig hűen szolgálták, körbefonták a ficánkoló hanyout, és haragos ordibálásával együtt elvitték Kaeldéhez.
• Indulhatunk… -

• Sesshoumaru? – kérdezte bizonytalanul a miko, mikor közelebb lépett a tábortűznél gubbasztó barnahajú férfihez.
• Sokáig tartott Yukamo… -
• Majd legközelebb Jakent küldöd, nem engedte, hogy a hátamra vegyem… -
• Veszekedés helyett inkább magyarázzátok el mi történt… -
• Hirtelen felbukkant egy alsóbb rendű démon, az ékkő Kagoménél lévő részét akarta, annak ellenére, hogy alacsony csoportba tartozott szokatlanul erős volt. Mikor levágtam a fejét, egy boszorkány jelent meg, az anyja. Megátkozott, és most ember vagyok… de mondott még valamit: “Az a lány… érdekes, halandónak látszik, mégis a te démoni energiádból csemegézik”… A támadásban Kagome szeme megsérült, nem sokkal később Naraku egyik újabb szörny-szülötte jelent meg, és letépte róla a tőled kapott selymet, Kagome megint nagyon eleresztette magát, de valami igazán furcsa volt, a múltkor megpróbált megölni, most viszont kifejezetten emlékezett a szerelmünkre… de mégis elment azzal az átkozottal… -
• A kelengyét? –
• Igen… -
• Azt mondod még ilyen állapotban is szeret? –
• Igen, ha gyengébb elkötelezettséggel, de velem akar maradni, azt mondta, démoni energiára van szüksége… és még valami… Yukamo… -
• Az először is nem úgy történt! –
• Még nem is mondtam semmit. –
• Akaratom ellenére, egyszer csak megcsókolt, aztán persze arról motyogott valamit, hogy ez semmit nem jelent, csak szüksége volt rá, hogy álljon… -
• Szóval a csókon át, kap energiát… - elmélkedett Kikiyou – szerintem a Kai személyisége egyre jobban összefonódik a múltjával, ezért érzi a szerelmet, és hogy ki a barátja… Eddig úgy nézett ki tőled megkapta, ami kellett neki, viszont, hogy ember lettél, már felléptek a hiányok, Yukamo az egyetlen, a közelében, aki alkalmas volt. Viszont valahogy érezte, hogy ez nem helyes, ezért elment Naraku inkarnációjával –
• Mert az, jobb, hogy vele?! –
• Nem tudhatom mi alapján döntött így, de vissza kéne hoznunk, valahogy, gondolom, ezért hívtál… Mindenek előtt kell valami, ami megköti az erejét… Adtam még két hajtűt, és egy rúzst is… Hol vannak? –
• A táskájában, Rin mellett. – lépett közelebb csendesen Sesshoumaru, nehogy felébressze a kicsit, majd óvatosan felemelte a tömött sárga hátizsákját, kis kotorászás után meg is találta azt, amit keresett – Itt vannak. – adta át a mikónak.
• Nem arra utalsz, hogy ki kell mázolnunk. – legyintett Yukamo.
• De, vagy ezt kell a hajába tűzni… -
• Szerintem az utóbbi a praktikusabb. –
• Rendben, Yukamo vigyáznál Rinékre? –
• Nem, Yukamo velem jön, szükségem lesz a szimatára, te maradsz. –
• Mi? –
• Emberként megsérülhetsz, főleg ha ebben az egészben Naraku keze is benne van. –
• De… -
• Mehetünk? Chorot kölcsön veszem… - indultak útnak, bár Sesshoumaru halk dühöngését, még hallották, de nem nagyon foglalkoztak vele.

• Hé, farkas-fiú! – intett egy csinos lány a tóparton mosakodó Kougának.
• Kagome? –
• Régen láttalak… -
• Kagome, csak nem me… -
• Mi lenne, ha nem jönne nekem mindenki ezzel… Fárasztóak vagytok, csak látogatóba jöttem… Viszont nem nagy hátrány, ha ezt felveszed… - dobta oda a démon felsőjét, miközben gúnyos kacajjal bódította a tájat.

• Miért is jöttél? – kérdezte Kouga, immár teljes öltözetben, és a mellette ücsörgő lányra nézett, szemében enyhe csalódottsággal, és fájdalommal.
• Csak beszélgetni, régen jártam erre… Hakakku és Ginta, hogy van? -
• Jól, elevenebbek, mint bármikor, a falka is egész szépen gyarapodik, északról is hozzánk szegődött egy kisebb csapat… -
• Az jó. -
• És te hogy érzed magad… mi van azzal a Sesshoumaruval? –
• Most éppen gyengélkedik, ezért átmenetileg mással töltöm az időt, így van időm körbenézni az ismerősöknél. –
• Mással?! Mégis úgy érzem, változtál a múltkori találkozásunk óta… -
• Igen, talán egy kicsit komolyabb lettem… de ettől függetlenül, még adhatsz nekem egy baráti puszit… - mosolygott, majd szavait maga váltotta be, és megcsókolta a cseppet sem ellenkező Kougát.
• Baráti… - “már megint ez a fura érzés, mintha elszállna minden erőm, de mégis, Kagome egy csókjáért bármit megtennék…” – zilált, és nyújtotta volna ajkait, de azokat a lány, sután betapasztotta mutató-újával – majd talán máskor… nem hiányzik nekem, hogy végelgyengülésben halj meg. – kacsintott, majd távozóra fogva a dolgot, kecsesen és mégis kicsit lomhán, de elsétált, otthagyva a ledöbbenve vágyakozó farkas-démont, aki még jó ideig nem állt fel a folyópartról, mely már alighogy csak csordogált.

• Kagome! – kiáltott le a magasból Kikiyou, mikor megpillantotta, a céltudatosan menetelő keresett személyt – Choro, itt szállj le. -
• Kikiyou… csak nem azért jöttél, hogy elhozd az én kis drágámat, milyen kedves tőled. –
• Kagome, hoztam neked… -
• Hagyd teljesen kezelhetetlen. – sóhajtott Yukamo, majd közelebb lépett a személyiségi problémákkal küszködő lányhoz.
• Mi az, bátyó, azt hittem, már elfeledkeztél rólam. –
• Nem, nincs akkora szerencsém, hogy csak úgy azt mondjam, nem is ismerlek. Nem mondom, hogy nem fog fájni, mert nem is nagyon törekszem rá. – húzott be egyet Kagome hasába, de olyan kimért erővel, hogy az összeesett; a miko a faragott hajtűket az ájult lány hajába tűzte, majd, csendességre intette a szellemet.

• Felébredtél hugica? – kérdezte a maga flegma módján Yukamo, mikor észrevette, hogy a lány pillái megremegnek.
• Úgy fáj a fejem. –
• Mindenkinek az, ami a leggyengébb, pedig még csak nem is ott ütöttelek meg… -
• Most már elég lesz. – lépett közbe a papnő is – Jól vagy, látsz? –
• Igen… -
• Erős kígyómérget főztem a teádba, hogy a szemed rendbe jöjjön, úgyhogy valószínűleg pár napig nem nagyon fogsz tudni sokáig, járni. Velem kell jönnöd, amíg fel nem épülsz. Sesshoumarunak minél előbb vissza kell szereznie a démoni alakját, mert Naraku nem hagyná, hogy “Kainak” bármi baja essen… -
• Tényleg, hol van Kamaru? – próbált felülni.
• Nem tudjuk, egyedül voltál… -
• Igen, mert Kougánál jártam. –
• Kougánál? – húzta fel szemöldökét a youkai – Ezt inkább ne mond Sesshoumarunak… bár ha jobb… -
• Kikiyou, én mindenképpen Sesshoumaruval megyek, szükség lehet rám… -
• De… -
• Majd Choro visz. Igaz kicsim… - cirógatta meg az édi sarki-róka fültövét, aki ezt egy halk mormolással hálálta, igazán örült neki, hogy ismét gazdája oldalán lehet.
• Ahogy akarod… - egyezett bele Kikiyou – Figyelj jól, lehet, hogy a hegeid nagyon fájni fognak, mert a csat végül is nem fedi, de most megyek, mert Inuyasha szerintem, már szétrúgta Kaelde kunyhóját dühében. –
• Rendben, viszlát, és mindent köszönök. Akkor mehetünk? –
• Persze, repesek az örömtől, hugi. –
• Segíts, kérlek… - ült fel Choro hátára, majd lassan, de végre elindultak.

• Sesshoumaru, hogy vagy? – omlott kedvese karjába Kagome, szó-szerint.
• Kagome… milyen jól áll neked, ez a hajtű. – mosolygott örömében, és egy csókot nyomott szerelme ajkára.
• Rin, hogy van? –
• Jól, alszik, mint a bunda. Kikiyou? –
• Visszament Inuyashához. –
• Értem, mindenesetre, ezeket a hajtűket, ne vedd ki. –
• Igen, tudom, a rúzst is ideadta… -
• Rendben… holnap, indulnunk kell, megkeresessük az öreget… Addig aludj. – cirógatta meg a lány selymes haját, majd még körbe nézett unokatestvére után, és nyugodtan vette észre, hogy az, csak a földön lévő kavicsokat pöckölgeti unalmában, és nem készül megszólalni, ami igencsak érdekes esemény.

• Hagytad, hogy elmenjen? – kérdezte ridegen egy gonosz férfihang.
• Ne haragudj Naraku, de az a lány maga a két lábon járó pokol. –
• Ostoba! Most menj, egyedül szeretnék maradni… -
• Igenis… - tűnt el, és a nagyúr egyedül maradt a sötétszobában, gondolataival:

“Pokol? … vagy a mennyország…”

• Olyan fura így… - kezdte Kagome immár út közben; szerelme kezét fogva sétált a csapat végén.
• Mi? –
• Hogy ember vagy… így jobban kimutatod az érzelmeidet… szeretlek… -
• Én is, és ha akarod, érted ember maradnék. –
• Tényleg? –
• Persze. –
• Nem… én szellemként szerettelek meg, és tudom, hogy nem szereted ezt a halandó testet. –
• Én csak téged szeretlek… meg Rint. – mosolygott, és többet nem is foglalkoztak a dologgal.

• Már közel járhatunk… érzem a szagát… - szimatolt Yukamo, és most valamiféle csapatszellem csökevényét lehetett megfigyelni viselkedésében.
• Akkor gyerünk! – engedte el Kagome kezét, Sesshoumaru, és ahogy nagy nehezen megbeszélték, a lány ottmaradt a többiekkel.

• Ez meg? – torpant meg Yukamo, mikor meglátta a banyát; nem is ez volt számára annyira érdekes, hanem, hogy egy alak éppen tőrét mártotta torkába.
• Kamaru… - ismerte fel az emberré lett szellem, és lassan érezte, végtagjaiba visszatér az a mámorító erő – Mit keresek itt? – kérdezte most már a rég megszokott fagyos hangon, és haja pillanatok alatt ezüstszínt öltött, karmai megnőttek: visszaváltozott.
• Naraku parancsa volt… bánj jól Kagoméval. – kacsintott gúnyosan, majd egy ugrással eltűnt a sűrűben.
• Az átkozott… -
• Most meg mi a bajod? A szatyor kipurcant, az erődet visszanyerted. –
• Ez az alak vitte el Kagomét. –
• Ó, a fenébe! –
• Mi az? –
• Elfelejtetünk köszönetet mondani, ha ezt anyám megtudja, mindig is illedelmes gyilkoló-gépet akart belőlem faragni. –
• Yukamo… -
• Tessék? – vigyorgott, bár sejtette, semmi jó nem vár rá.
• Ezt azért mert idióta vagy. – húzott be neki egy nagyot Sesshoumaru, szemmel láthatóan élvezte visszakapott erejét – Ezt azért, mert megcsókoltad Kagomét. –
• Hiszen ő támadott le engem! És mi az, hogy idióta?! Én főállásban szórakoztatom a népet. –
• Ezt, meg azért mert kiálltál mellettem. – ölelte meg, de csak úgy férfiasan – ne szokd meg, menjünk vissza. –
• Ez… -
• Mi van, nem jössz? –
• Ez most súlyosan befolyásolta szellemi fejlődésemet… -
• Emiatt nem aggódnék… - kapott fejéhez Sesshoumaru, gondolta, hogy nem sokáig bírja ki unokatestvére beszólás nélkül; már meg sem volt lepve, csak ment vissza Kagoméékhez.

• Sesshoumaru – sama! – szaladt a szellemhez, már messziről Rin, és amint beérte, ölébe ugrott.
• Nagyuram… - gyűltek könnyek Jaken szemében az örömtől, és gazdája lábához dörgölőzött.
• Mint valami jó kutya… - csóválta fejét Yukamo – Apropó, hol van a hiszti-gép? –
• Kagome – sama, talált valakit… Gyere nagyuram. –
• Talált? –

• Sesshoumaru. – suttogott a lány, mikor megpillantotta kedvesét.
• Ki ez? –
• Nem tudom, most találtam rá, elaludt. – nézett az ölében szuszogó, nyolcéves forma kislányra – Úgy örülök, hogy jól vagytok… - mosolygott, közben a kis csapat helyet foglalt a tűz mellett, csak Sesshoumaru érezte magát egy kicsit becsapottan, rossz érzése volt, de végül szerelme mellé ült, és átölelte.

• Ne… - került ki egy csókot Kagome; a tűz már lobogott, és szerelmével ültek a tűznél; a többiek aludtak, beleértve, az árva kislányt, aki azóta fel sem ébredt; Yukamo valahol a közelben búslakodott egyetlen szerelme után, és végig volt sértve, hogy ő kapta a pofont, nem pedig Kagome.
• Miért? – vonta össze szemöldökét.
• Tudod te azt… én nem akarom… -
• Nekem nem kell erő, ha nem lehetek veled. –
• Velem vagy. – nyomott puszit a youkai orrára – majd találunk megoldást. –
• Szeretlek… -
• Én is téged. – ölelte meg, és fogát összeszorította, hogy elrejtse könnyeit, majd lassan lefeküdtek… ugyan egyiküknek sem jött álom a szemére.

“Ha ez így folytatódik, nem tehetek mást… el kell mennem… Kaival a szívemben veszélyt jelentek azokra, akiket szeretek… ”

• Kagome… -
• Igen? –
• Gondoltam, hogy nem alszol. Sesshoumaru elrablom egy pillanatra… -
•