Sesshoumaru és Kagome kalandja 9 – Élet-erő

By: Haszina ^^

“Ha ez így folytatódik, nem tehetek mást… el kell mennem… Kaival a szívemben veszélyt jelentek azokra, akiket szeretek… ”

• Kagome… -
• Igen? –
• Gondoltam, hogy nem alszol. Sesshoumaru elrablom egy pillanatra… -
• Ez még viccnek is rossz. – mordult a szellem.
• Igaz, akkor velem kéne lennie, amíg nem fizetnek érte váltságdíjat, de ki az a hülye aki… -
• Elég legyen, tíz percet kapsz. – fordult vissza Sesshoumaru, a lány csak mosolygott rá egyet, majd távolabb húzódott a másik youkaival.

• Mit szerettél volna? – kérdezte, de amikor Yukamo szomorú szemeibe tekintett, nagyon megrémült.
• Kagura veszélyben van és szenved… Egy fehérruhás gyerek járt itt. –
• Kanna?! –
• Biztos… csak te segíthetsz rajta… -
• Én mindent megteszek… de hogyan segíthetnék én? –
• Holnap a Hika – tónál… mást nem mondott.
• Oda kell mennem? –
• Nem kérhetek tőled ilyet… -
• Yukamo, én megértem… Természetesen elmegyek… -
• Kagome… -
• Engem nem bántana. Amúgy is hogy hagyhatnám cserben az egyetlen bátyómat? –
• Kö… - köszörülte torkát – köszönöm…
• Jaj, de jó! – ugrott a youkai nyakába.
• Mi villanyozott ennyire fel? –
• Azt mondtad köszönöm. –
• Mikor? –
• Az előbb, tisztán értettem. –
• Nem mondtam ilyen… de most már menjünk vissza, mert Sesshoumaru drága lefejez. –
• Menjünk. –

• Sokáig elvoltatok. –
• De most már itt vagyunk. –bújt vissza Kagome morcogós kedvese mellé, aki csókot akart adni neki – Nem lehet… - fordult el, majd mintha egy könnycsepp gördült volna végig arcán, a szellem csak szorosan átölelte, jelezve mellette áll.
• Ez megható… - ült le Yukamo – az önfeláldozó lány, a hős szerelmes, és végül én, akinek a feje még a nyakán található.
• Ha így folytatod nem sokáig. –
• Elég legyen már a vitából… - mosolygott a lány – Holnapután elindulunk Kikiyouékhoz, ő biztos tud valamit segíteni. –
• Miért csak holnap után? –
• Hogy Rin kipihent legyen. – hazudta, majd ezzel letudva a dolgot befordult Sesshoumaru mellkasához, és próbált aludni.

• Még mindig nem tudsz aludni? –
• Nem igazán… de most már hajnalodik, nem is nagyon érdemes. – nézett a szellem szemébe Kagome.
• Pihenni kell. Ne rágódj a történteken. –
• Ezt pont te mondod? –
• Az én hibám, hogy ez történt. –
• Miért lenne a tiéd? Naraku baja… -
• Ha melletted lettem volna… ha megvédtelek volna… bedőltem a csapdába… -
• Nem a te hibád. Ami történt megtörtént, találunk megoldást. –
• Remélem… -
• Megvan még a kendő? Amit tőlem kaptál? –
• Persze, itt van, a nyaklánccal együtt. –
• Amíg ez nálad van, egymáshoz tartozunk. –
• Na mi ez a nyáladzás? –
• Megölöm… -
• De előbb hozzon tűzifát. –
• Én? –
• Nem hallottad? Mit szeretnél készíteni? – fordult kedveséhez.
• Hal már régen volt… -
• Akkor megyek, hozok. –
• Köszönöm. –

Mire a többiek is felébredtek már kész is volt a reggeli. Choro és Rin és a még azóta meg nem szólaló másik kislány bizonyult a legfalánkabbnak, de mindenki evett rendesen. Miután végeztek Kagome kijelentette, hogy elmegy fürdeni, bár Sesshoumaru nem nagyon akarta elengedni.

• Sietek vissza. – szaladt el végül, és még futás közben Choro hátára kapaszkodott.
• És te hova mész? – nézett szúrósan az idősebbik youkai.
• Meglesem a barátnődet fürdés közben… csak sétálni megyek, nem akarok megvakulni. -
• Jaken! –
• Igen nagyuram? – nézett fel egy kupac halcsont mögül, amit a két csöppség termelt.
• Kövesd őt… hangtalanul… -
• Igenis – “Az én nagyuram végre valami fontos feladattal bíz meg…” – érzékenyült el a kis béka, és már ment is, de nem volt kifejezetten halknak mondható…

• Kicsit sokáig tartott, de tudtam, hogy eljössz… - kezdte aljasan Naraku, szemével kapzsiságot árasztva, mellette állt még Kamaru és Kanna is – azonban téged Yukamo ha jól emlékszem nem hívtalak. –
• Nem? Hát akkor ezt most személyes sértésnek veszem, de ha már itt vagyok, akkor megvárom a végét. – lépett elő egy magas, lombos fa mögül.
• Legalább, érzed majd a helyzet súlyosságát… Kagome… meg fogsz halni. –
• Mi?! –
• Ha nem kapod meg, a kellő démoni energiát meghalsz. –
• Csak Kai ereje foszlik szét… -
• Nem… túl régóta vagytok már együtt. A szervezeted teljesen hozzászokott.
• Hazudsz… -
• Meglátjuk… Kamaru, Kanna… Kössétek le egy kicsit kíváncsi barátunkat. –
• Ó, igazán nem szükséges, elvagyok… -
• Ha már idejöttem - kezdte Kagome -, had láthassa Kagurát. –
• Legyen, vigyétek el hozzá… Most pedig gyere velem. – intett Naraku, bár a lánynak kétségei voltak, mégis követte…

“Megőrültem?! Mi van ha elrabol, volt már rá példa… mégis miért megyek vele…” – vitatkozott magával, de hajtotta a kíváncsiság.

Mikor egy nagy tágas barlangba értek a gonosz hanyou megállt.

• Szükségem van rád a terveimhez. Semmiképpen nem engedhetem, hogy meghalj. Gondolom, már kitalálhattad, hogy nem a legkedvencebbik szórakozásom közönséges halandók felügyelése. –
• Akkor miért nem hagysz békén? –
• Kohaku nálam van, Kagura is hasznos lehet még… de te… több legyet ütök egy csapásra. –
• Akkor miért nem öltél meg eddig? A halálommal, nagy fájdalmat okoznál mindenkinek… -
• Nyugalom, annak is eljön az ideje… -
• Naraku… emlékszel, mit mondtam még neked?

***

• Először is add ide az ékköveket. –
• Még több gonoszság, ez az, amire kell neked… -
• Az ékkő arra van, hogy boldoggá tegye tulajdonosát. Engem ez nagyon is kielégít. Add ide őket. –
• Nem érted… - lépett közelebb a lány – Rájöttem pár igen fontos dologra, míg távol voltam Inuyasháéktól. Te csak egy valakit akarsz… Kikiyout. Már annyira megszállottan szereted, hogy nem tudsz szabadulni ettől az érzéstől. Ha teljesen démon akarsz lenni, tedd, de az nem segít. Itt van például Inutaisho. Teljesen démon volt, mégis elrabolta a szívét egy halandó. Vagy Sesshoumaru… -
• Sesshoumaru ugyanolyan bolond, mint az apja. Hagyták, hogy legyengítse őket egy közönséges ember. –
• Legyengíteni? Tévedsz. A szeretet erőt ad. Ha valakit mindenáron meg akarsz védeni, nem számít, mibe kerül, megteszed. Bárkit legyőzöl… -
• Érdekes elmélet… de nekem ez nem más, mint ostoba locsogás. Nem érsz el vele semmit. Most pedig pusztulj! –
• Hát még mindig nem érted? Én csak azért jöttem ide, hogy megvédjem Rint, azt, akit nagyon szeretek. Te soha nem győzhetsz, velem szemben… Nekem minden mozdulatomat szeretet irányítja. Neked mid van? Lehetnél boldog… megváltozhatnál…–

Hallgass! –

***

• Csak ugyan azt tudom rámondani, mint eddig… érdekes elmélet. De ostoba vagy, ha ezt gondolod. –
• Ostoba? Akkor miért nézel így rám most is? – simogatta meg ölében nyugtalankodó kis kedvencét.
• Ne nevettess. Nem ezért hivattalak ide. Túl akarod élni? –
• Mit? –
• A végzeted… Ezt tartsd magadnál. – ült ki arcára egy gúnyos mosoly, mely nélkül már szinte fel sem lehetett ismerni, és egy medált adott kezébe. –
• Nem veszem fel… -
• Muszáj lesz. Ha nem vagy hajlandó a kedves Sesshoumarutól szerezni, ez pótolja, ha élni akarsz, vedd el… -

• Nem mintha nagyon érdekelne, de mit akar Naraku Kagométől? – fordult Kamaruhoz Yukamo.
• Ha nem érdekel, minek kérdezed? –
• Hogy ne tudják azt mondani, nem tudom. –
• Csupán ügyel arra, hogy meg ne haljon… -

• Yukamo? – nézett fel egy csinos nő.
• Kagura. Mi történt? – lépett be egy kicsin helységbe, ahol nem volt semmi, csak halovány kedvese.
• Semmi különös, csak nem mehetek ki innen. Naraku nem bízik bennem… -
• Kéne? – nyomott csókot szerelme ajkára, majd egyből nekiszögezte a kérdést – Mit akar Kagométól? –
• Egy medált ad neki, miből erőt nyerhet. –
• Egy medált? –
• Yukamo, valamit tervez, akarta, hogy te is tudd… Szerintem, nem fogadja el… és Naraku is így gondolja, valami történni fog… -
• Ennek, majd én utána járok. És innét is kiviszlek valahogy. –
• Értelmetlen, a Szívem a kezében van, bármikor megölhet, akárhová bújok… -
• Ez igaz… -
• Gyerünk vissza! – morgott a reinkarnáció, és már mentek is…

• Fogadjam el? …az olyan lenne… mintha szövetségre lépnék veled… -
• Úgy is fel lehet fogni, de ha nem veszed el, meghalsz, és akkor azoknak is fájdalmat okozol, akik szeretnek téged… -
• Inkább meghalok, mintsem hogy adósod legyek, nem leszek a szolgád! –
• Ahogy akarod… - tűnt el, köd sem maradt utána; a lány csak óvatosan, félve, hogy rosszul döntött kibotorkált a barlangból.
• Mi volt hiszti-gép? – kérdezte Yukamo, mintha nem tudna a dolgokról.
• Semmi… siessünk vissza, Sesshoumaru, már biztosan aggódik. – dobta fel Chorot, aki egy ügyes mozdulattal átváltozott, majd már vitte is gazdáját a táborhoz.

• Elvesztettem a nyomát… olyan gyorsan ment, hogy képtelenség volt követni. Sesshoumaru nagyúr leveszi, majd a fejem… - sziszegett Jaken, és mélyet sóhajtott hozzá, felkészülve a legrosszabbra, majd megfordult, hogy visszamenjen.

• Hogy, hogy együtt? – szűkült be Sesshoumaru szeme, mikor meglátta a megérkező párost.
• Összefutottunk. – ült le mellé Kagome, majd mintha ennyivel letudta volna a dolgot, az újkislányra nézett – Nem akarod elmondani, hogy hívnak? … és hol vannak a szüleid? –
• Reménytelen, nem beszél… -
• Ez így nem lesz jó… most hová vigyük… talán jöjjön velünk? – találgatott a lány, mire a kicsi az ölébe ugrott; Rin kicsit féltékeny volt mikor látta, Kagome magához öleli, úgy, ahogy őt szokta.
• Nem cipelhetünk ennyi gyereket, veszélyes az utunk. –
• De Sesshoumaru, nézd meg, nincs senkije… -
• Egy ideig maradhat… legfeljebb Kaelde falujában kitesszük… - fordult el kelletlenül, majd felállt és egy szó nélkül elsétált.
• Yukamo kérlek vigyázz a lányokra. – szaladt utána Kagome; és már nem is hallotta a youkai dörmögését, a bébisitterkedésről.

• Sesshoumaru várj meg! –
• Miért jöttél utánam? –
• Hát… hogy kettesben lehessünk. – sétáltak tovább egymás mellett.
• Yukamo már nem is jó? –
• Yukamo? Miről beszélsz? – nevette el magát – csak nem gondolod… -
• Ne vicceld el! –
• Yukamo Kagurát szereti. Én meg téged. –
• Akkor miért mentek el folyton kettesben? –
• Azt… azt nem mondhatom el… -
• Miért? –
• Sesshoumaru bízz meg bennem. –
• Nem ér nekem semmit az élet nélküled… -
• Sesshoumaru nagyuram! – hallottak meg ekkor egy rikácsoló hangot – Elvesztettem… Yukamo nyomát! –
• Elvesztette? Várjunk csak… csak nem figyeltetted. – próbálta elfojtani feltörő kacaját.
• Csak tudni akartam hova megy… vagy hova mentek… -
• Csak, hogy megnyugodj elmondom. Kagurát mentünk meglátogatni. Mivel engem nem akarnak bántani, megegyeztünk, hogy ő láthatja, én meg addig ott maradok Narakuval. –
• Naraku?! –
• Látod… ezért nem szóltunk, nem akartuk, hogy aggódj… -
• És ha bajod esett volna? Veszélybe sodort az a felelőtlen… -
• Ne bántsd. Jól vagyok, amúgy önként mentem. De nem csalnálak meg soha… -
• Akkor ezek szerint rosszkor jöttem… - hátrált Jaken, és visszasietett a táborba.
• Olyan édes vagy, amikor féltékenykedsz… -
• Édes? –
• Ez csak egy bók volt. – mosolygott, és átölelte szerelmét, majd indultak is a többiekhez.

• Csak úgy, kézen fogva itt taknyosok előtt… mit tanítotok nekik. Legközelebb majd Rin és Jaken, aztán meg majd csodálkoztok. – vigyorgott Yukamo; de valójában csak féltékeny volt, hogy ők együtt lehetnek, Kagura viszont még mindig abban a kis lyukban szenved…
• Ez már sohasem változik… - sóhajtott Kagome – Elmondtam Sesshoumarunak. Induljunk el. –
• Rád nem lehet titkot bízni hugica… -
• Mi az, hogy hugica? – vonta fel szemöldökét Sesshoumaru.
• Én vagyok a hugica, ő meg a bátyó. – mosolygott a lány.
• Mióta vagytok ti ilyen jóban. –
• Hé, hé! Az nem azt jelenti, hogy imádjuk egymást. Vegyük például a te és Inuyasha közti tomboló testvéri szeretetet. –
• Na, valld be, hogy megkedveltél! – toporzékolt Kagome, mint akitől elvették kedvenc nyalókáját.
• Álomvilágban élsz. – nyújtotta ki nyelvét Yukamo és így indultak útnak.

• Sesshoumaru, kérlek, álljunk meg egy kicsit… - esett térdre Kagome, és oldalát összeszorítva nyöszörgött… - nagyon fáj… -
• Mi történt? –
• Csak pihennem kell egy kicsit… - szólt és mire a többiek is hátrafordultak, már ájultan dőlt a porba.
• Kagome – sama! – ugrott le Choro hátáról a Rin és leguggolt pótmamája mellé, a másik kislány is e-képpen tett; még Yukamo is némi aggódással belül közelebb lépett, és sejtette mi a baj…

• Ébredezik… - suttogta Rin, mikor meglátta a lány remegő pilláit.
• Szólok Sesshoumaru nagyúrnak. – pattant fel Jaken, és már rohant is ki a kis barlangból.
• Hol vagyok… - ült fel Kagome – hasogat a fejem… -
• Elájultál. Sesshoumaru – sama elment tűzifáért. –
• Jól érzed magad? – szólalt meg morcosan Yukamo, aki karba tett kézzel gubbasztott a sarokban.
• Csak egy kicsit kimerültem… -
• Azért ha lehet, most ne smárolj le. – tért vissza képére a felejthetetlen vigyor, de belül tényleg aggódott egy kicsit.
• Nagyon vicces, az csak testvéri puszi volt… -
• Kagome. – érkezett meg a másik youkai, és a kezében halmozódó száraz fakupacot a földre vetette; azonnal kedveséhez fordult – Jobban vagy? –
• Igen, csak egy kicsit megszédültem… -
• Yukamo, elvinnéd a gyerekeket enni? –
• Miért én?! Jaken szokta. –
• Ő is megy. –
• Mindig engem fognak be… de legalább nem kell ezeket néznem enyelgés közben. Taknyosok, indulás, megyünk zabálni! – hajtotta ki a többieket magára hagyva a szebb időket is látott párocskát.
• Akkor mi történt? – nézett rá Sesshoumaru szerelmére.
• Semmi, tényleg nincs semmi bajom. –
• Kagome… én szeretlek… és nem akarlak elveszíteni… -
• Nem fogsz elveszíteni… Indulunk? –
• Amíg nem vagy jól nem! –
• De mivel jól vagyok, megkeressük Yukamoékat, és mehetünk. –

• Ma már negyedszerre… - fordult hátra az éretlenebb youkai, amikor egy tompa puffanást hallott; Kagome megint összeesett, de most megint elvesztette eszméletét.
• Hallgass. –
• Jól van, de… -
• Csöndet! … nem hallom… nem hallom a szívverését! – kiáltott fel Sesshoumaru, és azonnal ölébe kapta a lányt – Kagome… Kagome ébredj… -
• Sesshoumaru… - kezdte tétován Yukamo – Naraku tud segíteni… -
• Naraku? –
• Felajánlott valamit Kagomének, amitől kap erőt, de ő visszautasította. Nem tudta, hogy tudok róla… -
• Narakutól kérjek segítséget? Attól, aki meg akarja magának szerezni? –
• Ne legyél ilyen önző… ha nem teszed meg, biztosan meghal, talán még meg tudjuk menteni. –
• Sesshoumaru - sama… - gördült le egy könnycsepp Rin arcán, majd mikor érezte, hogy a másik kislány, aki eddig meg sem szólalt félrelöki, kicsit elcsodálkozott.