A kicsi Kagoméhez lépett, és ruhájának felsőjét leeresztette, ezzel megmutatta hátát, és az azon éktelenkedő pókalakú égési sérülést.

• Naraku küldte ránk… - állapította meg a youkai.
• Szerintem, azt akarja, hogy kövessük. – okoskodott Yukamo; Sesshoumaru, még habozott egy kicsit, majd ráhagyva unokatestvérére, hogy vigyázzon Rinre, a néma gyerek után sietett, szerelmével karjában.

• Naraku… -
• Mi az Sesshoumaru… csak nem gondok vannak a halandóval? – húzta gúnyos vigyorra keskeny ajkait.
• Átkozott! Nagyon jól tudtatd… -
• Én igen, de nem is mondtam, soha, hogy nem… -
• Akkor tegyél ellene valamit! –
• Csak nem segítséget kérsz? Mert az azt jelentené, hogy adnod kell cserébe valamit… -
• Mit adhatnék, ami annyira kell nekem. –
• Jeeme! – szólt a kislánynak, aki szó nélkül kitárta kezeit, és pár pillanat múlva már egy piros masni díszelgett benne. –
• Az Kago… -
• Igen ez Kagoméé. Ez kell nekem. –
• Minek? –
• Ó, az majd meglepetés lesz. – vette át az anyagocskát, majd búcsút intett porrá lett inkarnációjának.
• Ezzel meg… -
• Bevégezte a feladatát. Kamaru sem élne, ha Kagome nem rendelkezne ilyen erős lélekkel, hát hiába Kikiyou leszármazottja. Ez pedig cserébe. – nyújtotta át a kis fénylő égkővel mintázott nyakláncot - Ne vegye le… ha élni akar… Még terveim vannak vele. –
• Őt nem veheted el tőlem… -
• Nem? Majd meglátjuk. Viszont addig is siess vissza, meglepetésben lesz részed. – foszlott szét alakja, és lassan eltűnt a semmiben.
• Az átkozott… - akasztotta a medált Kagome nyakába, és jó erősen magához ölelte – Nem veszítelek el… nem… - suttogta, de inkább magának, mint az alélt lánynak, majd futva megindult.

• Sesshoumaru – sama! –
• Sesshoumaru, lehetne egy aprócska kérdésem? …EZ, MIT, KERES, ITT? – mutatott a mellettük álló magas, magabiztos férfira.
• Kamaru? –
• Igen. Naraku azzal bízott meg, hogy figyeljelek benneteket. –
• Figyelni?! Ez lett a halálod. – tette le a lányt Sesshoumaru.
• Gondolkozz… Naraku, hogy küldött ide? –
• Ostoba… nem számít neki, hogy élsz-e, vagy meghalsz… Azért küldött ide, hogy végezzünk veled. –
• Végezni? Nem… még a szívemet is visszaadta… -
• Ez hiszékenyebb, mint a hiszti-gép. –
• Menekülj! –
• Már miért tenném? –
• Hogy életben maradj… Fuss, és meg ne lássalak Kagome közelében… Tudom miért teremtettek… Tűnj el! –
• Ne már… - vágott nyafogós képet Yukamo - olyan rég nem harcoltam már igazi ellenféllel… - a fölösleges reinkarnáció összeszorította öklét… és belátta, itt úgysem győzhet…
• Narakunak, már nincs szüksége rám? …legyen… - ugrott fel egy magas fára, még visszanézett az ájult Kagomére és gazdájához hasonlóan ő is köddé vált.
• Az ostoba… -
• Miért engedted el? – ült le sértődötten a fiatalabb youkai.
• Te ezt nem értheted. – guggolt le szerelme mellé, és ében tincseibe mélyesztette ujjait.
• Hogy van Kagome – sama? – kérdezte aggódva Rin.
• Most már jobban lesz. –
• És a kislány? –
• Ő… ő elment, és nem jön vissza… -

“Reinkarnációk? Olyanok, mint a saját gyermekei… mégis úgy dobja el őket, mint a fölösleges szemetet, vagy mint a romlott kenyeret… Mit akarhat Kagométől? Miért ennyire fontos neki? Belegondolni is rossz, de félek tőle… én… félek tőle… Yukamonak igaza van sokkal érzelgősebb lettem, mióta velem vannak. Ha ezt így folytatom, elveszítem őket… Pedig nincs náluk fontosabb e világon számomra… Apám, ha hallasz valahol, megértettelek!”

• Sesshoumaru? – nézett fel Kagome kedvesére, aki az ölében tartotta fejét.
• Hm? –
• Mi történt? –
• Majdnem elveszítettelek te ostoba. –
• A lánc… te Narakuhoz mentél? –
• Nem volt más választásom. Makacs vagy, és felelőtlen… -
• Te mit tettél volna a helyemben? –
• Azt, amit te… de mindegy, holnap folytatjuk utunkat, még legalább három nap, és valahol nem nagyon szeretnék sokat utazni… Sihoya területén… -
• Rossz emlékek? –
• Azok… -

• Fürdeni megyek! Fürdeni, és nem Narakuhoz. –
• Rendben… de egyedül… -
• Igen. –
• Láttalak már meztelenül, elkísérlek… -
• Kagomét, meztelenül? Szegénykém… -
• Hallgass! –
• Kagome. Ruha nuku. ÚRISTEN! –
• Nagyon vicces Yukamo. – sétált el, és intett Choronak, hogy maradjon, Rinnel, mert a kislány, már elaludt az ölében.
• Hát akkor én… -
• Hát akkor te, mindenesetre itt maradsz, amíg nem jön vissza. –
• Mi?! –
• Jól hallottad. – nézett oda szeme sarkából, ellentmondást nem tűrő hangon. –

“Már szinte nincs szükségem semmire, hogy ne változzam át…” – mosolygott Kagome, miközben sétált le a parton – “Kai vére, egészen elvegyült az enyémben… talán egyszer teljesen elmúlik… és akkor Sesshoumaruval is újra…” –

• Erre nézelődni egyedül… felelőtlen dolog a barátodtól… -
• Ki a… Kouga? –
• Régen láttalak. Hogy vagy? Jól bánik veled? –
• I… igen. –
• Mi a baj? –
• Én… én még bocsánatot sem kértem a múltkoriért…

***

• Kagome? – nézett hitetlenkedve a farkasok vezére és felállt a szalmarakásból.
• Kouga. – mosolygott a lány, de nem olyan szívmelengetően, ahogy máskor szokott, sokkal inkább ijesztő volt ez tőle.
• Mit keresel te itt? – segítet leszállni a morgó sarki-rókáról.
• Csak gondoltam meglátogatlak. –
• Mi van a barátaiddal? –
• Egy kicsit várhatnak rám nem? –
• De-de, örülök, hogy itt vagy. Gyere beljebb. –
• Köszönöm. – engedte magát bevezetni, és Kouga kezénél fogva egészen a helyéig vitte, ott leültek a már régen letarolt, állott szalmára.
• Szia húgi! –
• Szia húgi! – köszöntek rá mindenfelől, szemmel láthatóan örültek neki, hiszen sokszor jött hozzájuk ellátni a sebesülteket.

Kagome nem sokáig tétovázott intett egyet a többieknek (üdvözlés kép), majd közelebb hajolt a farkas démonhoz és kihívóan félrebillentette vállát.

• Küld ki őket. – suttogta és kacsintott egyet hozzá.
• Ka… Kagome… rendben. –
• Hakakku, Ginta! –
• Igen? –
• Mindannyian menjetek ki, és egy jó ideig ne gyertek vissza… vadásszatok, vagy mit tudom én… -
• De hát miért? –
• Szeretnénk egy kicsit kettesben maradni. – ölelte át hátulról a meglepődött vezért Kagome, és ismét kacsintott, amire a két jó barát vette az adást.
• Jól van emberek, mindenki kifelé! Itt az ideje egy kis edzésnek! –
• Gyerünk, gyerünk Kouga utasítása! – hajtották ki a népet; mikor már csak ketten maradtak a barlangban, meg pár farkas, Kagome feltérdelt és szembe helyezkedett a helyes fiúval, majd levette róla a páncélt.
• Biztos, hogy ezt akarod? –
• Persze, különben nem lennék itt. –
• És mi van azzal a Sesshoumaruval? –
• Ugyan már, látod őt itt valahol? –
• Ugye sza… - kezdte de hirtelen jobbra fordította fejét, Choro miatt, aki még mindig morgott rá. - Ennek meg mi baja? –
• Nem tudom. Choro, elég legyen! – szólt rá a lány, amire a kis kedvenc elhallgatott; Kagome újra belevetette magát és elkezdte csókolgatni az izmos felsőtestet.
• Ugye szakítottatok már? – kérdezte közben Kouga, de a válasz már nem nagyon érdekelte.
• Kagome! – hallatszott ekkor egy ismerős és meglehetősen dühös hang.
• Sesshoumaru… - állt le a lány és kiegyenesedett.
• Azonnal fejezd be, és gyere velem vissza! –
• És miért mennék, veled még játszadozni sem tudok jól, Kouga legalább szórakoztató. – mosolygott ördögien, úgy ahogy egykor Kai.
• Elviszlek Kaeldéhez. –
• Nem viszel te sehová! Még sohasem éreztem magamat ilyen jól, szabad vagyok. –
• Azonnal velem jössz! –
• Nem halottad! – állt fel Kouga is, és átkarolta szerelmét.
• Ostoba! Ez nem az igazi Kagome… sohasem viselkedne ilyen kihívóan… Ennyire elvakított a vágyakozásod utána? -
• Miről beszélsz… -
• Új erőt kapott, és még nem tudja irányítani. –
• Új erőt? –
• Ez most nem fontos. –
• Kagome ez igaz? –
• És ha igen? Meguntam már a képmutatást, hogy én legyek a jó, és a kedves. Kagome majd segít, Kagome majd beszél vele. És mit kapok cserébe: Köszönöm Kagome. –
• Tudhattam volna, hogy nem jöttél volna el… -
• Te… - nézett elszántan Sesshoumarura –, tönkretetted a szórakozásomat! – támadt neki, és ha a szellem nem fogja meg időben a karját, mondjuk úgy, most eléggé fejetlen lenne…
• Kagome, nyugodj meg, Kagome kérlek… - próbálkozott, de a lány, csak egyre vagdalkozott – Sajnálom, de egyszer még nagyon hálás leszel ezért… - szólt a youkai és hasba ütötte kedvesét, aki azonmód felnyögött, majd elájult.
• Most hova viszed? –
• Biztonságos helyre. –
• Nem mehetnék vele? –
• Tartsd magad távol tőle, megértetted? Többet nem lesz ilyen, nem engedem, hogy még egyszer előforduljon. Megértetted? –
• Meg… - szorította ökölbe kezét.
• Choro megyünk; ja, és öltözz fel. – szólt még hátra majd eltűnt.
• Kouga, mi volt ez? És hol van Kagome? – lépett be Hakakku és Ginta.
• Ez… ez igazából nem Kagome volt… -
• Mi?! –
• Csak összezavarodott… -

***

• Semmi… - intett, kellemetlenül, arcán pírrel, majd szégyennel, hogy Sesshoumaru leteremtette.
• Én tényleg annyira sajnálom… -
• Tényleg semmi nem történt… Örülök, hogy összefutottunk. Azóta hallottam pár hírt a pincsitől is. Aggódtam miattad. –
• Rendbe jövök. – “remélem…” – És te, hogy vagy? –
• Jól. – mosolygott kedvesen a farkas-démon, és sétára invitálta a lányt.
• Hakakku és Ginta? –
• Ők is, valahol a közelben… amikor megéreztem az illatodat rohantam.
• Tényleg, és, hogy-hogy erre? Azt hittem már nem üldözöd Narakut. –
• Már nem is. Kevés a vad felénk, néha távolabb is elportyázunk. –
• Mit csináltok ti itt? –
• Sesshoumaru. Most futottam össze Kougával. Erre vadásznak. –
• Azt látom. – ölelte át kedvesét a youkai védelmezően, és megvető, hideg pillantásokat küldött a farkas-démonok vezére felé.
• Kouga! – lettek figyelmesek két, eszeveszett gyorsasággal iszkoló alakra.
• Csak, hogy beértünk. –
• Hugi, hogy vagy? –
• Köszönöm, jól. – mosolygott kedvesen a lány,
• Hát te már mindenkinek a húga vagy? –
• Nem, de még mindig így hívnak… -
• Megint össze vagy zavarodva, va… -
• Hallgass már! – kólintotta fejbe barátját Ginta, és a rettegett youkaira pislogott, aki tekintetével ölni tudott volna.
• Tessék? – értetlenkedett Kagome.
• Azt hiszem, mi megyünk is… mindig szívesen látunk a falkában. – intett szerelmének Kouga és ismét otthagyta társait; azok, mint az őrült rohantak utána.
• Kou… ga… szegény… -
• Nem kéne minden ilyennel foglalkoznod. –
• Igen, de én tehetek róla… Tényleg, fürödni indultam! Menj vissza a táborhoz, én is megyek majd. – ölelte meg kedvesét, majd mikor az eltűnt a sűrűben, kicsit lejjebb ment a tóhoz közelebb, majd beleereszkedett a kellemesen meleg vízbe.

Sokáig lubickolt, majd nagy nehezen, de végül is kiment és felöltözött. Haját gondosan kifésülte, és eltűzte. Hirtelen egy hideg tenyeret érzett jobb vállán, ijedten kapott hátra.

• Bársonyos a bőröd… - suttogta az ismerős alak Kagome fülébe a szavakat, de az, rémületében sokáig meg sem tudott mozdulni.
• Mit akarsz? –
• Az életemet… - motyogta szomorúan Kamaru, és szemeivel és olya kérően nézett.
• Nem értelek. Azért születtél, hogy miattam halj meg… -
• Naraku eldobott… Mihez kezdjek most? –
• Légy szabad, boldog. Csináld, amit akarsz. –
• Te vagy az egyetlen, akihez még kötődhetek. –
• Kamaru… - “egy démon… olyan elveszett… mint egy kisgyerek, aki elvesztette a családját. Mit tegyek most?” – Nem maradsz egyedül. –
• Kagome… -
• Erre lakik egy régi ismerősöm… - “Siiye… vajon, hogy fogadsz majd…” –

• És ki is ez a régi ismerős? –
• Hát… mondhatjuk, hogy a sógorom… -
• Sesshoumaru és te… –
• Nem-nem… Ez egy másik történet, az a lényeg, hogy remélem barátsággal fogad majd… -

• Kagome? –
• Siiye – dono. –
• Mit keresel erre? –
• Ne haragudj… de muszáj volt, ide jönnöm. – hajtotta le fejét, részvéte jeléül, hiszen legutóbb, éppen miatta halt meg az egész családja.
• Mi lenne az-az ok? –
• Ő itt Kamaru… mondjuk, úgy, hogy egy árva. Szerintem jól kijönnétek… és neki nincs hová mennie… -
• Csak nem itt akarsz hagyni?! –
• Magammal még sem vihetlek. Itt mondanék Sesshoumarunak. Ha megtudná, hogy a közelembe jöttél, megölne. –
• Miért hagynád nálam? Sajnálom Kagome, de nem. –
• De… értem… Akkor nem is zavarunk tovább. – fordított hátat, és Kamaruval együtt elsiettek.

• Most mi lesz? –
• Hát persze. Yukamo! –
• Csak nem arra a másik szellemre gondolsz? –
• De, maradj itt, ne mozdulj! –

• Csak, hogy visszaértél. – ölelte át Kagomét Sesshoumaru.
• Kellemes, volt a víz. Yukamo, nem jönnél egy picit? –
• Veled? –
• Igen. –
• Nem. – vigyorgott, és tovább bökdöste Choro oldalát.
• Mi ilyen fontos? – kérdezte a másik youkai.
• Majd elmondom… Afféle meglepetés… Yukamo! –
• Jól van, megyek már. –

• Aha… Miért is segítenék én neked?! – kezdte a szellem szokásos stílusában, miután Kagome elmagyarázta a lényeget. –
• Kérlek… kérlek, kérlek. –
• Tegyük fel, elviszem ezt az idiótát Marához, és akkor mit mondasz Sesshoumarunak, hol voltam addig? Fürdeni? –
• Nincs olyan messze, neked alig pár óra. –
• És mit gondoltál, majd viszem a hátamon? –
• Ne becsülj le! –
• Persze-persze, biztos te uralod a bűz szelet, de attól még nem kéne úton, útszélen eleresztened magad, szörnyen büdösek vagytok mindketten. Nem csodálom, hogy nem éreztem Naraku szagát rajtad. –
• Elmentünk Siiyéhez… -
• Te nem vagy komplett! Hagy találjam ki: szióka, ugye nem vagy pipa, hogy faképnél hagytam a bátyódat az oltár előtt, és utána még meg is öltem, ja és a nővéredet se hagyjuk ki… Mit vártál, hogy majd tárt karokkal fogad téged? –
• Jól van, na… egy próbát megért. –
• Tegyük fel… tegyük fel, hogy elviszem az anyámhoz, és mit mondjak neki? –
• Ügyes fiú vagy… majd ki találod. Imádlak, köszönöm. Sesshoumaru gyanakodni fog, úgyhogy megyek is vissza. –
• Előbb ha lehet, fürödj le… -
• Jó, viszlát! – rohant el.

• Megint fürdesz? –

• Sesshoumaru, igen… megijesztettél… -
• Yukamo? -
• Honvágy, meglátogatja Marát. –
• Nem érünk rá, most ilyenekre, minél előbb Kikiyouhoz kell érnünk. –