• Menjünk előre. – öltözött fel – úgyis megtalál minket. –
• Igen… Rin úgyis felébredt már… -

• Fiam, minek köszönhetem látogatásodat. –
• Szia, anya. Látod itt ezt a szerencsétlen? –
• Igen. –
• És emlékszel a másik szerencsétlenre, Kagoméra? –
• Igen. –
• Na ez tőle ajándék. Vigyáznál rá? –
• Ez, most vicc, hiszen egyidős lehet veled. –
• Sesshoumaru megöli, ha megtudja, hogy Kagome közelébe merészkedett. Ő kért meg, hogy fogadd be. –
• Az a lány, nem normális. –
• Egyet értek, de ennyit megtehetnél érte, lehet, hogy egyszer a drága Sesshoumarud felesége lesz… -
• Még bele gondolni is rossz. Ennyi ostobát egy rakáson. –
• Úgy ám. –
• Veled kezdve a sort. –
• Na szép… Ezt kapom cserébe, mert jó gyerek voltam. Minden jó-szándékkal ijesztgettem az embereket, és fosztottam ki falvakat, ez a hála, amiért olyan jó fiad vagyok. Milyen anya az ilyen? –
• Hallgass már! Te meg fiam megkukultál? Nem szellem az, aki ilyen félénk. –
• Mi a neved? –
• Kamaru. –
• Örvendek, Mara. Nos akkor, ha itt fogsz lakni, részt kell venned a vadászatokon… -
• Az nem okoz gondot. –
• Akkor én megyek is. Ne sírj anyám. Majd jövök, ha jövök… -

• Kösz, hogy így megvártatok. –
• Yukamo… -
• Nem tehetek róla, hogy rád jött az anyahiány. Tudod, jól, hogy nem késlekedhetünk. Kagome egyre rosszabbul viseli. –
• Még, hogy ő… talán én őt… -
• Mit motyogsz? –
• Semmit, csak éppen az anyakomplexusomat, elemezgetem. –

• Kalede anyó. –
• Kagome, Sesshoumaru… micsoda meglepetés. –
• Tyúkhúsleves! – lépett be Yukamo is, elárulva kedvenc ételét, melyet itt, előszeretettel fogyasztott.
• Remélem nem megint rossz hírekkel jöttök. –
• Sajnos… Kikiyou merre van? –
• Várt már téged Kagome… -
• Honnét? –
• Ne tőlem kérdezd. Menj a Szent fához. –

Kagome jólesően sétált a napsütéses időben, és már távolról megpillantotta a Go-Shinbokut. És valóban; a halott papnő ott várta őt, a hús árnyat adó öreg fa alatt.

• Kagome… - fordult meg a gyönyörű nő, és most lehetett csak látni kezében egy hosszú, pengét tartott, mikor Kagome teljesen odaért, nem szólt csak belefúrta a kardot a lány karjába.
• Kikiyou. –sikított, és nem értett semmit.
• Ne haragudj, de meg kell valamiről bizonyosodnom. –
• Mi folyik itt?! – termett ott Sesshoumaru a semmiből, nagy valószínűséggel a kiáltásra jött ide.
• Gyere, nézd. – mutatott a kard által ejtett sebre, ami most furcsa módon nem vérzett – Semmi baj. Ez annyit jelent, hogy Kai szétterjedt a testében, és szinte már eggyé vált vele. Nem tudta bekebelezni Kagomét, sokkal hatalmasabb a lelke, mint ahogy azt Naraku sejti. –
• Nem vérzik, de fáj! – zilálta a sebesült lány.
• Viszont, most már egy problémával kevesebb. A sebek is begyógyultak a hasadon. –
• Azt mondod minden rendbe jött velem? –
• Nem még nem… de majd fog. Mindenesetre már nincs szükséged több démoni energiára, a vére… a véred teljesen átalakult. –
• Tényleg? – feledkezett meg a csúnya sebről, és azonnal Sesshoumaru nyakába vetette maggát; nem kérdezett semmit, csak megcsókolta, úgy, ahogy még soha… milyen régen szomjaztak már erre az élvezetre.

Kikiyou kezdte kicsit kellemetlenül érezni magát, így hát inkább magára hagyta a turbékoló párt.

“Hogy így magától elmúljon? Túl sok energiát fektetett ebbe Naraku ahhoz, hogy most csak úgy csődöt mondjon…” – rázta a fejét Kikiyou, és visszasétált a kunyhóba.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK…

Remcsizem tecccett

Pussz: Haszina ^^