Sesshoumaru és Kagome kalandja 10 – Episode2 – Go Home

By: Haszina ^^

• Kalede anyó. –
• Kagome, Sesshoumaru… micsoda meglepetés. –
• Tyúkhúsleves! – lépett be Yukamo is, elárulva kedvenc ételét, melyet itt, előszeretettel fogyasztott.
• Remélem nem megint rossz hírekkel jöttök. –
• Sajnos… Kikiyou merre van? –
• Várt már téged Kagome… -
• Honnét? –
• Ne tőlem kérdezd. Menj a Szent fához. –

Kagome jólesően sétált a napsütéses időben, és már távolról megpillantotta a Go-Shinbokut. És valóban; a halott papnő ott várta őt, a hús árnyat adó öreg fa alatt.

• Kagome… - fordult meg a gyönyörű nő, és most lehetett csak látni kezében egy hosszú, pengét tartott, mikor Kagome teljesen odaért, nem szólt csak belefúrta a kardot a lány karjába.
• Kikiyou. –sikított, és nem értett semmit.
• Ne haragudj, de meg kell valamiről bizonyosodnom. –
• Mi folyik itt?! – termett ott Sesshoumaru a semmiből, nagy valószínűséggel a kiáltásra jött ode.
• Gyere, nézd. – mutatott a kard által ejtett sebre, ami most furcsa módon nem vérzett – Semmi baj. Ez annyit jelent, hogy Kai szétterjedt a testében, és szinte már eggyé vált vele. Nem tudta bekebelezni Kagomét, sokkal hatalmasabb a lelke, mint ahogy azt Naraku sejti. –
• Nem vérzik, de fáj! – zilálta a sebesült lány.
• Viszont, most már egy problémával kevesebb. A sebek is begyógyultak a hasadon. –
• Azt mondod minden rendbe jött velem? –
• Nem még nem… de majd fog. Mindenesetre már nincs szükséged több démoni energiára, a vére… a véred teljesen átalakult. –
• Tényleg? – feledkezett meg a csúnya sebről, és azonnal Sesshoumaru nyakába vetette maggát; nem kérdezett semmit, csak megcsókolta, úgy, ahogy még soha… milyen régen szomjaztak már erre az élvezetre.

Kikiyou kezdte kicsit kellemetlenül érezni magát, így hát inkább magára hagyta a turbékoló párt.

“Hogy így magától elmúljon? Túl sok energiát fektetett ebbe Naraku ahhoz, hogy most csak úgy csődöt mondjon…” – rázta a fejét Kikiyou, és visszasétált a kunyhóba.

• Kagome! – ugrott Sippou a kunyhóba belépő lány nyakába.
• Hogy vagytok? – kérdezte kedvesen Kagome régi csapattársait, akik mind ott sorakoztak, hogy őt köszönteni tudják.
• Jól. – válaszolt Inuyasha, és le sem vette szemét bátyáról, aki hasonlóan tett.
• Hallottuk, most már rendbe jöttél. – kezdte a hanyou csevegő hangon, már amennyire az, tőle kifért.
• Igen, hála istennek. Naraku csődöt mondott… -
• Azért ne becsüld alá. – ült le kedvese mellé Sesshoumaru.
• Én jó ötletnek tartanám, ha egy időre haza mennél a saját világodba. – javasolta Kikiyou, és erre húga is bólogatott.
• Naraku nem az a fajta, aki csak úgy belenyugszik, az ilyen dolgokba. –
• Tényleg elég rég óta jártam már otthon. Biztos aggódnak értem… -
• Kagome – sama, minket itt hagysz? –
• Vinnélek Rin, de sajnos te nem juthatsz át… -
• Én viszont megyek. – szólalt meg Sesshoumaru, mivel nem nagyon bírta volna ki egyetlen szerelme nélkül.
• Rendben. – mosolygott a lány – Rint és Jakent itt hagyhatjuk? –
• Természetesen. –
• És velem mi lesz? – méltatlankodott a fiatalabb youkai.
• Maradhatsz, vagy jöhetsz. –
• Hát… inkább maradok. Veled lennék összezárva… -
• Miért, most talán nem vagy? –
• Helyes meglátás… mennem kell. – pattant fel a szellem és kivágtázott az ajtón; természetesen nem Kagome miatt, csak tényleg szüksége volt az egyedül létre.

• Akkor majd jövünk. – búcsúzott a párocska, és egymás kezét fogva beugrottak a kútba; Rin egy kicsit szomorkodott, de aztán rohant a kis róka-démonnal játszani.

Mikor átértek, a szellem ölbe kapta Kagomét, és egy szökkenéssel, már fent is voltak. Sesshoumaru illedelmesen vitte a telitömött táskát, ami így étel nélkül is szép kis súllyal büszkélkedhetett. A házba belépve, senki nem várta őket.

• Azt se tudom, milyen nap van… - gondolkodott el a lány, majd némi utána számolással megállapította: - Kedd. Souta még iskolában. Anya dolgozik, de Nagyapa… Mindegy gyere utánam. – indult a lépcső felé, és szobájába lépve, kellemes meleg érzés fogta el – Oh, bocsánat, a táskám, tedd le csak oda. – jött kicsit zavarba – “Sesshoumaru a szobámban… végül is eléggé rég óta vagyunk együtt.”

A szellem nem szólt semmit, csak letette a nehezéket, körbenézet, majd beleszimatolt a szobában terjengő finom “Kagome illatba”.

• Hát akkor én elmegyek, lezuhanyozom. – kapott elő egy törölközőt, a lány, és bement szobájából nyíló fürdőbe.

Sesshoumaru csak leült törökülésbe, és állát kezére támasztva bámészkodott tovább. Mikor megunta, bekopogott a nagy fehér ajtón, mely mögött szerelme eltűnt.

• Gyere. – bukott lejjebb a habokban Kagome, és várta, hogy a youkai belépjen.
• Milyen kicsi tó… - jelentette ki Sesshoumaru, egyből.
• Igen, ezt kádnak hívják, mi ilyenekben fürdünk. Ideadnád a törölközőmet? – mutatott egy polcra, melyen négy fehér pamut is sorakozott, és elvette melyet Sesshoumaru elé tartott – Köszönöm. – szólt majd kilépett a meleg vízből, és maga köré csavarta a törölközőt – Régen fürödtem, már ilyen jót. Teljesen felfrissültem, ha akarsz te is nyugodtan. –
• Köszönöm, nem… - mosolygott, az aranyosan esetlen lányra, és egy másik törölközőt is levéve, megdörzsölte fekete haját, melyből csöpögött a víz.

A lány örömtől kiteljesedve hozzábújt, és arra gondolt, mekkora szerencséje van, hogy övé Sesshoumaru szerelme.

• Nővérkém! – rohant fel Souta az emeletre, és mikor berontott rég nem látott testvére szobájába, kicsit ledermedt.
• Souta! – kapta el ajkait Sesshoumaruétól, és elpirulva nézett a szintén vörös kisfiúra – Honnét tudtad, hogy megjöttem? –
• Láttam lent, a cipődet. Nem akartam zavarni… -
• Nem zavarsz. – fordult meg a szellem.
• Ő itt Sesshoumaru. –
• És Inuyasha? –
• Inuyasha? Hát… Ő Inuyasha bátyja. – tért ki a válasz elől – Sesshoumaru, ő az öcsém, Souta. –
• Örvendek. – nyújtott kezet, amit a kisgyerek illedelmesen el s fogadott, majd rohant is tovább, saját szobájába.
• Bocsánat… - tűrte haját füle mögé Kagome.
• Semmi… hol is tartottunk? – jelent meg ravasz mosoly a szellem arcán, és ismét heves csókolózásba kezdtek.
• Nővérkém! – vágta megint ki az ajtót Souta, de ismét megbánta.
• Máskor kopogj, mielőtt benyitsz. Mi az? –
• Az iskolában vásár van… gondoltam érdekelhet… - húzta be nyakát, de mivel látta a magas férfi csak mosolyog, megnyugodott.
• Vásár? –
• Igen, a barátnőid kerestek… Már alig van betegség, amit ne kaptál volna el. –
• Betegség? – értetlenkedett a szellem.
• Amikor nem vagyok itthon, betegségekkel magyarázzák ki a hiányzásaimat az iskolában. Szeretnél elmenni a vásárba? –
• Az emberek közé vegyülés nem az én erőségem… de ha te akarod. –
• Köszönöm! Mit gondolsz Souta, apa ruhái között akad valami jó? –
• Apa is eléggé magas volt… -
• Át kell öltöznöm? –
• Eléggé érdekes lenne, ha így mennénk… Én is átöltözöm. Souta, addig keresel valamit neki. –
• Persze, gyere velem. –

• Kagome készen vagyunk. –
• Én is, egy pillanat. – kapta fel pénztárcáját, és levágtázott a földszintre, majd a lélegzete ált el, Sesshoumaru olyan jól nézett ki, pedig csak egy farmer, és egy egyszerű fekete póló volt rajta.
• A kardjaimat is itt kell hagynom? –
• Igen… az utcán nem nagyon mászkálnak ilyesmikkel. –
• Csinos vagy. – súgta a lány fülébe Sesshoumaru; mert szerelmén egy az egyenruhaihoz hasonló rózsaszín szoknya, egy fehér nyakba-akasztós ujjatlan póló - mely kihangsúlyozta a lány idomait - és azon egy kapucnis fekete pulóver volt.
• Köszönöm. Souta te nem jössz? –
• Nem. –
• Akkor indulhatunk is. –

• Kagome! – érték be a lányt barátnői, és meglátva a velő kézen fogva sétáló fiút, hirtelen szóhoz sem jutottak.
• Ayumi, Yuka, és Eri. Ő itt Sesshoumaru, együtt járunk. –
• És Inuyasha? –kérdezték mindannyian ledöbbenve.
• Ő a bátyja. Inuyasha a régi barátnőjével maradt. – válaszolta, kicsit kellemetlenül érezte magát, hogy mindenki ezt kérdezi tőle.
• Nagyon helyes! – szólalt meg Ayumi kis idő múlva, melyre a lánycsapat többi tagja is bólogatott.
• És, hogy van a köszvényed? –
• Jobban… - “Nagyapa…”
• A derekad se fáj már? –
• Nem teljesen rendbe jöttem. –
• Milyen szerencse, hogy időben észrevettétek az övsömörödet…
• Ugye. – húzta kínos mosolyra száját Kagome, majd inkább témát váltott – És hogy-hogy vásárt rendeztek? –
• Az őseinket ünnepeljük. -
• Hétfőn voltak cirkuszosok, kár, hogy lemaradtál róla, Holnap pedig jelmezbe kell jönni, és verseny lesz. –
• Kijöttök akkor is? –
• Még meglátjuk. – bújt szerelméhez Kagome, majd tovább indultak együtt nézelődni; a lányok sokat beszélgettek, hiszen nagyon rég nem volt már szerencséjük Kagoméhez, és közben nézelődtek, sok szép dolog után.

Végül a lány egy nyakláncot vett, melynek párját Sesshoumaru nyakába akasztotta, így a szellem már hárommal is büszkélkedhetett. Lassan elváltak barátnőitől, és indultak haza.

Az úton kellemetlen meglepetésben volt része. Olyannal futott össze, akivel nem igazán akart.

• Higurashi! – szállt le biciklijéről a fiú, és közeledett a párocska felé.
• Hojo… - nézett zavarában a fiúra, akin látszott a kételkedés Sesshoumaru irányába – Hojo, ő itt Sesshoumaru, a barátom. – esett túl a bemutatáson.
• A barátod? …örvendek. – fogtak végül kezet, de látszott a csalódottság arcán – Hát akkor én nem is zavarok… Örülök, hogy már jobban vagy… - szállt vissza kétkerekűjére, és távozott is.
• Hát ez meg ki volt? –
• Ő? Egyik osztálytársam… -
• Volt köztetek valami? –
• Hát… párszor randiztunk. –
• Így már érthető. – mosolygott, amit mostanában gyakran tett, igazán boldog volt.

• Kagome. – csakhogy megjöttél, ölelte át a lányt anyja, aki már Soutától halotta a hírt: szeme fénye hazatért.
• Szia, anya, nagyapa. Jó újra itthon… Ő itt Sesshoumaru. – mutatta be a magas, jó kiállású férfit.
• Szerbusz, esztek valamit? –
• Én nem vagyok éhes, Sesshoumaru? –
• Köszönöm nem. –
• Akkor inkább felmegyünk a szobámba. – vonszolta maga után a youkait, aki cseppet sem ellenkezett.
• Te Souta, biztos, hogy ez Inuyasha bátyja? –
• Igen, Kagome mondta. –
• Mindenesetre, nem lehet nagyon oda a házi kosztért… -

• Sesshouamru? – törte meg a csendet a lány, és feltekintett a szellemre.
• Tessék. –
• Holnap is elmegyünk? –
• Ha szeretnéd, igen. –
• Bár eléggé kényelmetlenek ezek a ruhák. Érdes tapintása van… -
• Azt mondták jelmezbe, kell öltözni… úgyhogy tudsz jönni a saját ruháidba. –
• Ennek örülök. És te mibe öltözöl? –
• Ez egy jó kérdés… Az lenne jó, ha illenénk egymáshoz… Szerintem előveszem a tavai yukatámat. Úgyis csak az számít, hogy melletted leszek. –
• Igen, csak az. –
• Kagome, vacsora! – hallottak ekkor egy kiáltást lentről, ami kétség kívül Mrs. Higurashihoz tartozott.
• Megyek anya! Gyere te is. –
• Nem vagyok éhes. –
• Azt tudom, de örülnék, ha velünk ennél. –
• A kedvedért. –

• Ízletes volt. – törölte meg száját a szellem, és kedvesen fordult Mrs. Higurashi felé.
• Bizony, finom. -
• Akkor jó, örülök. Holnap ti is lementek a fesztiválra? –
• Igen. Ez végre nekünk való. – mosolygott Kagome, és az asztal alatt megfogta a már teljes hadiöltözetben virító szerelme kezét.
• Mit veszel fel? –
• A tavai yukatámat, nem nagyon készültem idénre, de azért megteszi. –
• Szép leszel. –
• Remélem. –

• Vajon Rinék, hogy lehetnek? –
• Ahogy ismerem, Yukamo már halálra rémítette a fél falut. –
• Bolondos, de én így szeretem, nélküle talán unatkoznánk. –
• Azt mondod? – nyomott puszit a lány ajkaira, és hirtelen talpon termett.
• Mi az? – kérdezte Kagome, furcsállva a youkai viselkedését.
• Egy pillanatra, mintha szellemszagot éreztem volna… -
• Szellem? Itt nincsenek szellemek… ebben a korba… -
• Nem tudom, ilyesmikben nem szoktam tévedni… vagy csak elveszed az eszem… -
• Az meglehet. –

• Kagome. – kopogott be Souta.
• Tessék. – nézett fel egy nagydoboz púder mögül.
• Mehetek veletek? –
• Anya? –
• Leltároznak lent, nem ér rá. –
• Persze, jöhetsz. Nem láttad Sesshoumarut? –
• De, lent van nagyapával…

• Szellem, he? –
• Igen. –
• Pont jókor, kipróbálhatom, hogy jó e még ez a démonűző por… - kapott le a polcról egy nagy bödönt, melyen fekete mázzal ez állt: “szellemriasztó”; az öreg fogta és egy marokkal a youkai felé hintett.
• Nagyapa! Mit csinálsz?! – rontott be Kagome.
• Csak tesztelem, ezt a varázsport. –
• És miért pont Sesshoumarun? –
• Hát, úgy látszik már lejárt… - vakargatta feje búbját az öreg, oda sem figyelve kis unokája szavaira.
• Kikiyou rúzsa? – porolta le magát a youkai.
• Igen. –
• Nagyon jól áll. – bókolt, mert a lány valóban csodálatosan festett; haja fel volt tűzve, és arcát még fehérebbre púderezte, ajkait mélyvörös árnyalatra színezte a rúzzsal; ruhája maga hófehér volt, kicsi-kicsi virágokkal, és azoknak elhullajtott szirmaival; kezében egy hasonló mintájú legyezőt tartott.

Kagome belekarolt szerelmébe, még szóltak Soutának, majd mentek is szórakozni.

• Ezek a kardok olyanok, mintha igaziak lennének. – ámuldozott Eri, miközben végignézett a pároson.
• Ne érj hozzá! – kapta el gyorsan barátnője kezét Kagome – Nem lenne jó, ha bebüdösítené a kezed, ezeknek a fém dolgoknak olyan kellemetlen szaga van… - magyarázkodott – “Ezek a kardok démoni erővel rendelkeznek, bele sem tudok gondolni, mi lenne, ha elveszne…”
• Kagome, a halakat! –
• Halászni szeretnél? –
• Igen-igen! –
• Gyere… - fogta kézen kisöccsét, és elvitte, a kék pódiumon kiállított akváriumhoz, melyben nyüzsögtek a kifogásra váró aranyhalak.
• Hány éves vagy?
• Mivel foglalkozol? –
• Szereted Kagomét? – támadták, lekérdéseikkel az otthagyott Sesshoumarut.
• Háromszáz, nem dolgozom, az, halandóknak való. És nem látom értelmét, hogy veletek vitassam meg az érzéseimet. –
• Háromszáz? Persze humorizálni azt tud, mint minden pasi. –
• Sesshoumaru igaz? Nem egy szokványos név. –
• Az Inuyasha sem éppen valami népszerű, a családod különc? –
• Bocsi, hogy itt hagytalak. – érkezett vissza a lány, Soutával együtt kinek kezében, most egy zacskóban vidáman lubickoló halacska volt – Menjünk, nézzük meg ki lesz a jelmezverseny győztese. –
• Szerintem te Kagome, gyönyörű szép vagy. – mosolygott vidáman Ayumi.
• Nem neveztem… -
• Nem is kell, a fesztivál alatt végig járkáltak erre bírák, és nézték a beöltözötteket. –
• Igen, vagy ezer papnőt láttam én is, mondtam, hogy másnak kellett volna öltöznünk… - legyintett Yuka, majd indultak a rendezvény főterére.
• Micsoda hangzavar, mindenki idetódult… -
• Igen, de nézzétek, kezdődik. –
• A Tokyo TV új műsorvezetője, Kimura Toya. Olyan helyes. – sóhajtott Eri, amint meglátta a színpadra fellépő, srácot, aki mi tagadás, valóban szívdöglesztően festett, de Kagomét ez mit sem érdekelte.
• Sokan jöttünk el ma ide! Köszöntök mindenkit! - kezdte lágy, de mégis férfias hangján – Bíráink egész nap járták a parkot, és keresték a legjobb jelmezt! Nem volt könnyű döntés, keresem az illetőt. – nézett a tömegre, hol pedig kezében tartott fotóra – És meg is van! A magas urat kérnék felfáradni, hosszú ősz hajjal, fehér kimonóban! – mutatott Sesshoumaru felé, aki nem nagyon indult volna meg, ha kedvese nem löki meg a színpad felé – Nagy tapsot a győztesnek! – nyújtott át, egy nagydoboz bonbont, és egy csokrot, majd hozzá tette – a virágot a hölgynek. – kacsintott Kagoméra, és eltűnt a felállított válaszfal mögött.

A szellem kicsit érdekesen érezte magát, de csakhamar lent termett Kagome mellett, a liliomot átnyújtotta, majd kérdőn nézett rá.

• Nos mi megyünk… - búcsúzott barátnőitől.
• Szia Kagome, és ne feledd, holnaptól hivatalosan is nyári szünet. –
• Nyári szünet? – “hogy telik az idő…” – Rendben, sziasztok. – indultak haza.

A testvérpár eléggé kifáradt. Kagome a szellem karjához dörgölőzve ballagott előre. Souta maga elé tartotta újdonsült háziállatát, és nagyokat nevetett rá, ha az bukfencet vetett a vízben.

• Megjöttünk! –
• Sziasztok. Milyen volt? –
• Nagyon jó, nézd anyu! Fogtam egy halat, és Sesshoumaru lett a jelmezverseny győztese. – újságolta a kis szamuráj, kinek arcára még egy heget is festettek.
• Gratulálok. Esztek? –
• Nem, már ott ettünk. Inkább megyek aludni. Nagyon elfáradtam… -