• Kész. – lépett ki a fürdőből Kagome, a lány köré csak egy rövid törölköző volt csavarva; a festéket is lemosta arcáról.

Sesshoumaru végignézett a törékeny testen, és hirtelen kényszeres vágyat érzett arra, hogy elkapja, és beleharapjon. Felpattant, eddigi töröküléséből, és a lány mögé állva elkapta csípőjét, majd gyengéden végigcsókolta nyakát. Kagome nem ellenkezett, átkarolta szerelmét, és lassan hátráltak az ágy felé. Sesshoumaru elfektette a lányt a puha matracon, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a csókokkal való kényeztetést. Félrehúzta a törölközőt, így Kagome teste teljesen meztelen lett, majd saját övét és mindkét kardját is félre tette. A lány megremegett, egyre csak húzta magához kedvesét, hogy felmelegítse. A levegő teljesen felforrósodott, és akkor ott egymáséi lettek. Hiszen igazán szeretik egymást.

• Sesshoumaru? – szólalt meg a lány, aki az ágyon szerelme mellén pihentetve fejét, még mindig meztelenül feküdt.
• Igen? –
• Csináltál már ilyet azelőtt… mással…? – kérdezte bátortalanul
• Voltam e már más nővel? – próbált pontosítani meg szokott, magabiztos hangján.
• Igen. –
• Megesett… -
• És még is hánnyal?! –
• Te voltál a legjobb. – harapott bele gyengéden kedvese fülébe, és rámosolygott, de úgy, hogy Kagome teljesen belepirult.

Az a mosoly mely a fellegekbe vitte, ami csak azért van ott, mert Kagomét szereti, és mert ezt a lány viszonozza. Sesshoumaru így még helyesebbnek tűnt, és Kagome csak szemét összeszorítva bújt még jobban egyetlen szerelméhez.

• Mi a baj Sesshoumaru? – kérdezte Kagome a szellemet, mikor az, az ágyról felállva térdre rogyott.
• Semmi… - “Kicsit meggyengültem… fárasztó volt a mai nap…” – Kiszellőztetem a fejemet. –
• Inkább maradj velem… - kérlelte a lány, és ennek nem tudott ellenállni, így hát visszabújt mellé.

Mélyen belemeredt szerelme gesztenyebarna szemébe, és ott érezte magát fekete közepében. Kagome mosolygott, nagyon boldog volt, de a youkai valahogy feszengést érzett legbelül. Lehunyta szemét, majd újból kinyitotta, még mindig Kagome volt előtte, de valahogy mégis úgy érezte nem ő az. Fáradtan sóhajtott egyet, és magához ölelte a lányt.

• Mi a baj? – kérdezte aggódva Kagome, de a válasz erre, csak egy csók volt – Megfürdesz? –
• Fürdeni? –
• Igen, engedek neked vizet, jól fog esni. –
• Köszönöm. – szólt a szellem; Kagome kikászálódott a meleg ágyból, és eltűnt az ajtó mögött, majd nem sokára már jött is vissza, hogy készen van.

• Elkísérsz bevásárolni? – kérdezte másnap reggel Kagome a youkait.
• Vásárolni? Mit? –
• Ételt. Anya megkért. –
• Rendben. –
• Így jössz? –
• Nem jó? –
• Legalább a kardokat hagyd itthon… - vakargatta fejét a lány – “A méregcsíkokkal, az arcán már így is eléggé feltűnő, és a ruhája sem kimondottan a mostani divat, de ha még kardok is lógnak az oldalán…” –
• Rendben, de nem szívesen. – tette le a hüvelyekbe zárt Toukijint, és Tenseigát, majd elindultak.

Sesshoumaru nyugtalanul ment a lány mellett, de arcán ez mit sem mutatkozott. Kagome innen-onnan berámolta a kosárba a szükséges dolgokat, melynek hosszú listája egy cetli-tekercsre lett felírva. Mikor végeztek, és már túl voltak a pénztárhoz való sorban állás fárasztó gondolatán is elindultak haza. Sesshoumaru lovagiasan, egy kézben vitte az összes csomagot, ami nem volt valami könnyű, de egy szellemnek meg sem kottyant. Kagome fel sem figyelt rá, mikor egy autó megállt mellettük, és lehúzta ablakát.

• Csak nem az idei győztes? – szólalt meg a napszemüveget viselő férfi.
• Tessék? – vette észre Kagome is az alakot, aki most rákacsintott, majd Sesshoumarura tekintett, ki felhúzta orrát, és nem volt hajlandó társalgást kezdeményezni; a rájuk néző Kimura Toya, csak úgy sugárzott az életerőtől.
• Ezt hordod hétköznaponként is, vagy megint valami rendezvényen voltatok? – mérte végig a fehér kimonót, az érdekes alakú páncéllal.
• O, nem-nem. – magyarázkodott a lány.
• Elvihetlek titeket, látom nehéz a csomag. –
• Nem, köszönjük. – legyintett Kagome.
• Pattanjatok be. – folytatta a fiú, nem is törődve az elutasítással; míg végül nagy nehezen a szellem is beszállt az autóba.

Kagome vezénylésével hamar hazaértek, majd kiszállva a lány még meg akarta hálálni.

• Köszönöm, hogy elhozott. –
• Tegezz nyugodtan. – nevetett - nem vagyok olyan öreg. –
• Köszönöm. – “Mit kéne tennem, talán hívjam be ebédre? Nem jó ötlet Sesshoumarun így is eléggé “megfagyott” Mérges lenne…” – Viszlát, és még egyszer köszönöm. – integetett az autó után, mígnem az végleg eltűnt a láthatárról – Gyere Sesshoumaru. – szólt kedvesen szerelmének, majd bementek a házba – Mi a kedvenc ételed? – kérdezte csevegő hangon, erősen azt fontolgatva, hogy akkor azt készít.
• Nincs ilyenem. – “ha azt is beleszámoljuk, hogy nem is nagyon eszek emberi étket…”
• De komolyan, mit főzzek? –
• Mindegy, ha te készíted biztos nagyon finom lesz. – cirógatta meg a bársonyos arcot, és csókot adott kedvese ajkaira, majd egy kis csörömpölésre hátrafordult.
• Bocsánat, én nem akartam… - vágódott hanyatt Souta, még mindig nem volt hozzászokva az efféle jelenetekhez, tiszta vörös fejjel szaladt ki a konyhából.
• Segítesz? – nézett rá Kagome a szellemre, és nem is törődve az iménti incidenssel, nekiláttak a főzőcskének.

• Au! – sikkantott fel Kagome, és vérző ujját a magasba emelte – Vérzik… az most jó nem… -
• Megvágtad? – kérdezte Sesshoumaru, és megfogta a törékeny csuklót, majd bekapta a vérző mutatóujjat, és ahogy azt, szokást, próbálta elállítani, a lány ebbe a folyamatba kissé belepirult, de szörnyen örült neki. hogy, ennyire figyelmes barátja van.

A finom vacsora után, melyet az egész család vidáman elfogyasztott felmentek aludni. Kagome gondolkodott, hogy tulajdonképpen, hogy fog telni az éjszaka, de látszólag semmi nem változott együttlétük óta.

A lány nem nagyon tudott aludni, egyre csak ujján lévő apró heget nézte.

“Már elállt a vérzés… de mégis, olyan furcsa érzésem van… Érdekes…” – húzta elő blúza alól az összeolvadt ékkőszilánkokat, mely egy ezüstláncon lógott – “Kicsit… mintha félnék… Vajon mit csinálhatnak most a többiek?”

• Miért nem alszol? – hallatszott a dermesztően hideg hang, a háta mögött fekvő Sesshoumarutól.
• Nem tudok… -
• Valamin nagyon gondolkozol… -
• Nem… csak eszembe jutottak a többiek, hogy vajon most mit csinálhatnak… -
• Gondolhatod. Az a bolond unokaöcsikém felborította az egész falut… -
• Igen, valószínű. – mosolyogta el magát, és átölelte a szellemet, majd nagy nehezen de elaludt; meleg érzés fogta el belül, és örült, hogy él; nem tudta miért, de valahogy most eszébe jutott az elmúlás, és annak üressége, mégis csak mosolygott és igazán boldog volt.

• Ne kísérjelek el? – kapta el a lány kezét Sesshoumaru, mivel az már fél lábbal kint volt.
• Nem kell, tíz perc és itthon is vagyok, csak átugrok pár jegyzetért.

“Szörnyű, hogy még nyári szünetben is tanulhatok, de be kell pótolnom a lemaradásomat, különben nem megyek át a pótvizsgákon…” – bosszankodott a lány, hazafelé menet, kezében négy valószínűleg teliírt nagyalakú füzettel, melyeket most szerzett be Ayumitól, majd mikor egy fütyülésre lett figyelmes oldalra fordult – Toya… - “Ezt nem hiszem el, lefütyült…”

• Szia. –
• Szia. – köszönt vissza a lány, és próbált tovább állni.
• Ne vigyelek el? –
• Köszönöm, nem kell. – tűrte be fekete fürtjeit füle mögé.
• Ne butáskodj. Pattanj be. –
• Igazán… -
• Nem nyitok vitát. – erőszakoskodott udvariasan, majd mikor Kagome beszállt indultak.
• Rossz felé kanyarodtál. – ráncolta össze szemöldökét, majd a volán előtt ülő fiúra nézett – Hallod? Toya… - próbálkozott, de az még csak rá sem figyelt.
• Megjöttünk? –
• Mégis hová?! –
• Hát a lakásomra. –
• Mi?! – csodálkozott el Kagome, és teljesen lecövekelt – Azonnal vigyél haza! –
• Mert különben? – nyitotta ki az ajtót, és karjánál megfogva kirántotta a lányt, úgy, hogy annak füzetei leestek a földre.
• Eressz el! –
• Ne rikácsolj. – lökte be az ajtón, és kezével egy érdekes mozdulatot téve vörös villanást okozott a záron, mely azonnal kattant egyet – Se ki, se be. – vigyorgott gúnyosan, és helyes arca szinte eltorzult.
• Mit akarsz tőlem? – kérdezte remegő hanggal.
• Mit akarhatnék? Az ékkövet, hallatott, most egy sokkal mélyebb hangot, melynek recsegése betelítette az otthonos kis nappalit, ahova időközben hátráltak.
• Az ékkövet? –
• Add át! Szükségem van erőre! –
• Jó-jó… - “Nem Toya beszél… ezek szerint irányítják… Mit kéne tennem?!”
• Érzem… - közeledett a lányhoz, majd nyakához kapott.
• En… gedj… el… - “Nem kapok levegőt…” – Sess… hou… maru… -
• A kis barátod, most nem tud segíteni. Már a fesztiválon kiszúrtalak, de soha nem voltál egyedül… Itt kell lennie valahol… - motoszkált a fehér-zöld matrózblúz alatt.
• Sess… Sesshoumaru! – kiáltott torka szakadtából, ahogy a hideg kezek melleihez értek.

• Kagome. – nyitotta ki hirtelen szemeit a szellem; hátát a falnak támasztva hallgatta Mrs. Higurashit, ki az aznapi ebédjükön szorgoskodott.
• Mi a baj Sesshoumaru? – nézett fel egy rajzlap mögül Souta, a youkai nem felelt körbenézett, majd eltűnt, olyan gyorsan, mintha csak egy káprázat lett volna.

Az utcán szaladva ment végig, követte szerelme illatát, majd vissza… Egy helyen elakadt, és egy sokkal bosszantóbb szagot fedezett fel. Az autó füstje csípte érzékeny orrát, mégis próbálta megkülönböztetni a többitől, és követte. Megint megállt, egy autó, és néhány a földön heverő füzet előtt. Lassan felnézett a jól megépített házra, majd átlátszatlan üvegajtójára.

• Sesshoumaru! – hallatszott a kétségbeesett hang, alig hallhatóan, a szellem nem tétovázott tovább, berontott.

Nem szólt semmit, bár a látvány eléggé feldühítette. Már maga az a tény, hogy a férfi ki mindig is gyanús volt számára félreérthetően hajol a lány fölé, kit tiszta szívből szeret, haraggal töltötte el, de arcán, mint ahogy ezt már megszokhattuk tőle, nem igazán látszott. Fagyos tekintetével ölni tudott volna, és most kiélesített karmait az akkor éppen hátra forduló fiúnak szegezte.

• Öld meg nyugodtan ezt a testet, és akkor megszállom a lányt. Enyémek lesznek az ékkőszilánkok! –
• Ékkőszilánkok? – váltott gúnyos mosolyra Sesshoumaru, majd egy mozdulattal félre ütötte a fiút – Jól vagy? – segítette fel Kagomét.
• Igen. Megszállta valami, de nem érzek semmi gonosz energiát… -
• Mondat, hogy szellemszagot érzek. – közölte, és ujjait megropogtatva egy tisztán kivehető ívet írt a fiú mellkasa felett.
• Ne! – hallatszott a recsegés, majd egy kivált medál látszott, melyet a támadás fő célpontjaként már egy sárga repedés is díszített, mely továbbterjedt, majd porrá vált.
• Egy amulett? – lépett közelebb a lány.
• Úgy néz ki, ez irányította, később azért nem éreztem a szagát, mert teljesen belemászott, végig ő irányította. –
• Igen… annyira féltem. Azt hittem nem jössz értem. –
• Most már vége. – ölelte át kedvesét a youkai, és nyugtatóan cirógatni kezdte ében haját.
• Tényleg, honnét tudtatd, hogy bajban vagyok. Ennyire jó a füled? –
• Nem is tudom… igazából belülről éreztem valamit, ott hallottalak meg, nem a fülemmel. –
• Hanem a szíveddel… Most mi legyen Toyával? –
• Valószínűleg semmire nem fog emlékezni. Arra sem, hogy ismer minket. –
• Akkor mi leszünk a fő gyanúsított… - nézett körül Kagome, a nappali nagyjából rendben volt, csak az ajtó feküdt ott kiverve.
• Jobb lesz, ha megyünk… -
• De nem kéne mentőt hívni? –
• Semmi baja, csak elájult. –
• Biztos? –
• Az. –
• Akkor menjünk. A jegyzetek! - kapta fel még az azóta is, az utcán heverő füzeteket, majd mentek is.

Pillanatok alatt otthon voltak Sesshoumaru jóvoltából, és ott már várta őket a meleg ebéd. Közben megvitatták, hogy lassan már ideje lenne visszamenniük a múltba, mert eléggé rég óta tartózkodnak már Kagome világában, és Yukamo nagy valószínűséggel, nem bír magával. Rin is már hiányzott nekik, meg természetesen a többiek.

A lány összerámolt. Táskája most szokatlanul nagy volt, tartós ideig tervezte az ott tartózkodást, bár, eddig is mindig elhúzódott. Miután elköszöntek mindenkitől, a kút felé vették az irány. Sesshoumaru illedelmesen vette át a hatalmas és eléggé nehéz batyut, majd beugrottak.

***

• Nem érzem a jelenlétét… - nyitotta ki hirtelen szemeit Naraku, és az előtte álló fehér ruhás kislányra nézett – Mutasd nekem Kagomét. –
• Nem megy… - szólalt meg Kanna a maga kis ártatlan, szende hangján – A tükröm sehol nem találja… -
• Elvitték előlem… Talán a saját világába… De nem számít a tervem idővel, de kiteljesedik. Már nem tehetnek ellene semmit… - mosolygott vékony, hosszú ajkaival, bőre szinte már betegesen világított a sötét teremben.

***

• Ez így unalmas… - nyafogott Yukamo, és tovább bökdöste a parázsló tűzrakás helyét kardjával, melyet nagyon másra úgysem használt.
• Hé! – szólt oda neki Inuyasha, ki Miroku mellett gubbasztott – és… Kagome, hogy van? Sesshoumaru jól bánik vele? –
• Ezt, most kérded. Jobban szereti azt a lány, mint a tulajdon rokonát. – színlelt átlátszó sírást, bár nem is állt szándékában, hogy az alakítása jól sikerüljön.
• Azt meghiszem. – “Sesshoumaru, már csak ilyen…” –
• Szerintem meg kéne néznünk a lányokat, sokáig elvannak. – csillant fel a szerzetes szeme, és egyből föl is pattant, de Inuyasha megfogta fülénél fogva.
• Ne is próbálkozz! Kikiyou, és Sango, se az a kis elveszett bárány. Ha közelükbe merészkedsz fürdőzés közben, lesheted, mit kapsz tőlük, aztán mindig engem is megvádolnak. –
• Ismerős. – nevetett a youkai – A hiszti-gép is mindig… -
• Hiszti-gép? –
• Kagome. Annyit nyafognak, hogy ne hívjuk őket halandónak, hát én nem is hívom úgy. –
• Kagome – sama, egyáltalán nem nyafog. – csípte meg Rin, kinek már nagyon hiányzott pótmamája.
• Nem mi? Sesshoumaru, aztán meg mindig engem kap el… -
• Vagyis te húzod a rövidebbet. – nevetett, most már Inuyasha is.
• Mi ez a nagy jókedv? – lépett be a kunyhóba Kaelde anyó, majd ő is leült, és neki látott egy nagy köteg gyógynövény elrendezéséhez.
• Megjöttek. – állt fel a hanyou a levegőbe szimatolva.
• Már előbb éreztem. – hangsúlyozta Yukamo kárörvendően, és mindenki az ajtóra szegezte tekintetét, kis idő múlva belépett, a már bejelentett, és várva-várt páros.
• Sziasztok. – mosolygott Kagome, és kedvesével együtt belépett.
• Hiányoztatok! – termett ott egyből Rin, és megölelte a szellem lábát.
• Csak akadt egy kis gondunk… -
• Többiek? –
• Lementek a tóhoz fürdeni. –
• Megyek én is. – nyomott puszit Sesshoumaru arcára, és táskájából kikotort egy törölközőt – Rin? –
• Nem maradok Sesshoumaru – samával. – tekintett a mellette álló Jakenre, ki szintén nagyon örült, hogy a nagyúr visszatért.
• Hát akkor én… - viccelődött Yukamo.
• Maradsz. – ült le mellé Sesshoumaru, és az ölébe ugró kislányra nézett.
• Jól bántak veled? –
• Igen. Sokat játszottam.
• Yukamo nem csinált semmi rosszat? –
• Nem… csak… -
• Áruló! –
• Mit műveltél, te idióta? –
• Csak pár ember volt… - játszadozott ujjaival – Nyugi, életben vannak… Ezért még számolunk vakarcs. – hajolt oda a kicsihez; de fejét ért találatra felnézett.
• Hallottam. – nézett szembe unokatestvére dermesztő tekintetével – “Hiányzott már ez…” – mosolygott magában, és bámulta az újra rakott tüzet.

• Ki van ott?! – kapott a csontbumerángjához Sango, és egy rezzent bokor felé nézett.
• Csak én. – válaszolt egy lány.
• Kagome? De örülök, hogy visszajöttél. –
• Kagome! – ugrott a várt nyakába Sippou is – Nagyon hiányoztál. –
• Ti is nekem. – vetette le ruháit, és leült barátnői mellé, a kellemesen hűvös vízbe.
• Hogy vagy? –
• Remekül, teljesen kipihentem magam. Ti? –
• Mi is megvagyunk. Narakuval ritkábban találkozunk, és egyre sűrűbben térünk vissza. Szinte többet vagyunk itt, mint úton. –
• Naraku nem jelent meg álmodban? – kérdezte Kikiyou, mélybársony hangján.
• Nem. –
• Ahogy gondoltam, a jövőben nem tud téged érzékelni, mert ott ő maga nem is létezik már. –
• És mesélj, mi van veletek? – kérdezte a szellemirtó.
• Velünk? – pirult el Kagome, és próbált úgy tenni, mintha nem értené.
• Veled, és Sesshoumaruval. –
• Semmi-semmi. –
• Elpirult. – dobta hátra hosszú selymes haját a papnő, és mintha kacagott volna is egyet halkan.
• Nem is… -
• Mesélj már Kagome. Itt őszüljünk meg? –
• Hát… - “Most mondjam el, hogy lefeküdtünk? …végül is a barátnőim…” – szóval… lefeküdtem vele. – nyögte ki suttogva, mikor megbizonyosodott róla, hogy Sippou eléggé messze úszkál ahhoz, hogy ezt ne hallja.
• Mármint… úgy feküdtetek le? – meredt le Sango, és percekig meg sem szólaltak.
• Oh… -

“Talán mégsem kellett volna, most biztosan azt gondolják…”

• Ez csodálatos Kagome! –
• Végre megtaláltad azt, aki mellett igazán boldog vagy. –
• Milyen volt? –
• Jó… - szeppent meg kissé, majd később mosolyogva kezdtek bele egy vízi-csatába.

• Most már menjünk. – szólt Kikiyou, és ki is sétált a kellemes vízből.

Miután megtörölköztek, és felöltöztek, elindultak visszafelé. A kunyhóhoz érve, beléptek. Sango cinkosul megbökte Sesshoumaru vállát, mintha legjobb bajtársak lettek volna, és még Kikiyou is odakacsintott.

• Ezekkel meg mi történt? – kérdezte a szellem, a mellé éppen akkor leülő kedvesét.
• Semmi… - pirult el – ez olyan lányos dolog. – legyintett; de Sesshoumaru, már sejtette.
• Egyetlen, drága. Nem tudtál volna egy kicsit sietni a pancsolással? – állt fel Yukamo, majd unokabátyja felé fordult – Most már mehetek? –
• Mehetsz. –
• Mi volt ez? – kérdezte Kagome, miután a youkai kilépett a kunyhóból – Nem engedtetd, el, amíg fürdünk? – nevette el magát. Azt hittem ezt már egyszer megbeszéltük. –
• Meg, de jót tesz neki egy kis szigor. – vágott fapofát, majd magához ölelte szerelmét.

Másnap reggel újra útra kelletek, mondván Sesshoumarunak helyváltoztatási kényszere van. Nem bírt sokáig megmaradni egy helyen, és itt öccsének közelsége sem volt eléggé csábító ajánlat. Így hát hívta őket a még megjáratlan út.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK…

Remcsizem tecccett

Pussz: Haszina ^^