Sesshoumaru és Kagome kalandja 11 – Előélet

By: Haszina ^^

• Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Nagyon szeretlek! – ringatta Sesshoumaru karját ide-oda egy izgatott lány, a szellem csak kedvesen mosolygott, szemmel láthatóan nagyon boldogok voltak.
• Én is téged. – csókolta meg szerelme homlokát, aki ettől még jobban összeszorította szemeit, és továbbra is csak azt az egy szót ismételgette.

Szívében olyat érzett, amit nem lehet leírni szavakkal, a mellkasába mintha parazsat öntöttek volna, mi kellemes melegséggel telítette el; szinte úgy viselkedett, mint egy kisiskolás, de a youkai mellett annak is érezte magát; a biztonságos karok, melyekbe bármikor visszatérhetett most is körbezárták, és ő vidáman dédelgette álmát.

• Sesshoumaru nagyúr, Kagome - sama! –
• Tessék Rin? – tekintettek az akkor hozzájuk futó kislányra, ki egy-egy virágkoszorút tett fejükre.
• Na jó, én ezt biztos nem! – készült magáról ledobni egy hasonlót Yukamo, de a mellette szintén csokrosan díszelgő gnóm leintette.
• Nem tenném… -
• És mégis miért nem? –
• Nézd a nagyuram tekintetét, már kiszúrta, hogy le akarod venni, még egy mozdulat és neked… -
• Értem… – nyelt nagyot, mert mi tagadás unokatestvére szemei tényleg bajjóslóan festettek.
• Köszönöm Rin. – nyomott puszit Kagome a gyerek arcára, majd figyelmes lett egy előtte el sasszézó alakra:
• Időközben rájöttem… hogy ez nekem… Jól áll! – jelentette ki Yukamo a maga gúnyos hangjával, és arcán szétterülő széles vigyorával.
• Kagome – sama, nekem is jól áll? – kérdezte ártatlanul nagyokat pislogva a kislány.
• Persze. –
• De nekem jobb! – nyújtotta ki nyelvét a valamivel fiatalabb youkai, de erre Sesshoumaru egyszerűen leütötte.
• Mindketten nagyon szépek vagytok. - ölelte át szerelmét, és a koszorúk készítőjét.
• Hát én már nem is számítók… - színlelt sírást, de hamar talpra szökkent – Szellem szag… -
• Igen én is érzem… Menjetek, bújjatok el. – szólt a youkai, és erre Kagome megragadta Rin kezét, intett Choronak, és berohant a sűrűbe; Jaken valamivel később utána Auntot húzva magával.
• Érzem az erőt! – jelent meg ekkor egy hatalmas sárbarna szörnyeteg, nagy kidülledő szemei csillagként világított – A szent ékkő… Itt kell, hogy legyen! –
• Egy újabb érdeklődő, ékszerboltot kéne nyitnunk. – hegyezte karmait Yukamo, és egy csapással végzett ellenfelével – Sértő, hogy ilyenekkel kell harcolnom… -
• Ez könnyen ment. –
• Ne becsülj alá, attól, hogy erősebb vagy nálam, én sem vagyok gyenge. –
• Aha, de egy halandó gyerek elver… -
• Az nem volt fer a vakarcs részéről! Letámadott! –
• Persze, persze… - legyintett Sesshoumaru, és gyengéden átölelte közben visszatérő lányokat – Ideje aludnotok. –
• Igenis parancsnok! – viccelődött Kagome, és lefektette Choro ölébe a kicsit, aki már tényleg eléggé fáradt volt, majd visszament és leült szerelme mellé.
• Azok a régi szépidők… - sóhajtott Yukamo, és nagyot nyújtózott mellé.
• Régi? –
• Szép? –
• Bizony, amikor még semmi dolgunk nem volt, csak néha-néha lerombolni egy-egy falut, vagy szórakozni az eltévedt halandókkal… -
• Te ok nélkül öltél, én sohasem csupán a szórakozás kedvéért. –
• Miért? Mindig ők kezdték. Az a nagydarab falusi is… mindenki megmondhatja, nála volt a kés. –
• Ja… a hátában. –
• Nála volt, nála találták meg. – vigyorgott a youkai.
• Hogy tudtok ilyen hidegen beszélni ártatlanok haláláról. Nem szégyelled magad Yukamo?! És van képed mosolyogva elmesélni… rosszul vagyok! – állt fel a lány hideg tekintetét végigfutatta a két szellemen, majd keményen elsétált.
• Már megint hisztizik… -
• A fajtájáról beszélsz ostoba, mit gondoltál, hogy fog reagálni? – eredt utána Sesshoumaru, magára hagyva a még mindig csak vigyorgó unokatestvérét.

• Kagome várj. – kapott a lány keze után Sesshoumaru.
• Te is úgy gondolod, ahogy ő? –
• Az egy dolog, hogy nem szeretem a közönséges halandókat, de soha nem történt olyan, hogy gyilkoltam volna, mert unatkozom. Yukamo se, csak a szája nagy. Nem mondom neked, hogy nem öltem még egy embert se, mert volt rá példa sok is, de ilyen világban élünk. –
• Közönséges halandók? Akkor én mi vagyok? Én is csak egy közönséges halandó vagyok? –
• Nem, te az én halandóm vagy, és nem vehet el tőlem senki. –
• Sesshoumaru… - ölelte meg a szellemet, kicsit megnyugodott, de ez nem tartott sokáig.
• Ebből bajok lesznek… - hallatszott egy vészjósló hang, majd csatlakozott hozzá az alak is:
• Naraku… -
• Bizony egy szellemnek nagy hátrány a szerelem… Sesshoumaru ha ezt megtudják az ellenségeid, a kincsecskédnek bántódása eshet… -
• Azért jöttél, hogy ezt elmond? –
• Nem csak megnéztem, hogy van az én egyetlen inkarnációm… -
• Nem vagyok az inkarnációd! -
• Akár tetszik, akár nem, most már van benned belőlem. Élvezzétek egymást, amíg tudjátok. – hallatott kárörvendő kacajt, majd eltűnt, ahogy szokott.
• Inkarnáció… tényleg… – “Kamaru vajon, hogy lehet? Meg kéne látogatnom, de hogyan…”
• Mi tényleg? –
• Semmi-semmi, menjünk vissza. – mosolygott zavartan Kagome, majd indultak is a táborhoz.

• Sesshoumaru… - kezdte bátortalan hangon a lány, éppen két magasabb fa mellett sétáltak el, már nagyon sötét volt – El kéne mennem pár napra… -
• El, hová? –
• Hát ez nem olyan dolog… -
• Igen…? – nézett összehúzott, aranysárga szemeivel a szellem Kagoméra.
• Arról…- gondolkozott – lenne szó… hogy ajándékot szeretnék hozni Rinnek. – találta meg a megfelelő kifogást.
• Mehetünk. –
• Nem, nekem egyedül kell mennem. –
• Miért? –
• Hogy meglepetés legyen. –
• Akkor ketten megyünk. –
• Nem… mert… -
• Kagome… - Sesshoumaru nem volt egy magára gondoló alak, de szerelme viselkedéséből csak egy valamit tudott kivenni: neki is hozni akar valamit – Egyedül nem mehetsz. –
• Choro elkísér. –
• Igen Choro, és Yukamo is veled megy. –
• Jó… - “Hát, másképp úgysem engedett volna el, de mit fog szólni ehhez Yukamo…” – vakargatta fejét, és úgy ment tovább előre, fel se tűnt neki, hogy ilyen messze elszaladt a táboruktól; hirtelen mintha villám hasított volna combjába; najdnem a földre terült, de a youkai elkapta.
• Mi történt? – kapta ölbe Sesshoumaru – Vér… a te véred… - szimatolt, és valóban ahol a lány az imént éles fájdalmat érzett, most egy vastagabb vágásból csordult ki mélyvörös vére; Kagome gúnyos mosolyt érzett lábán, biztosra vette, hogy Naraku volt, aki ezt tette, de nem akarta megemlíteni.
• Semmi baj. – motyogta és kiugrott az erős karokból.
• Ülj le. – hallatszott az ellenmondást nem tűrő hang, Kagome teljesítette a parancsot, és lehuppant egy nagyobb kiálló kőre.
• Mit csinálsz? –
• Természetesen bekötözöm, nem áll el a vérzésed, akkor komolyabb baj is lehet belőle. Mikor vágtad meg? –
• Már régen, pár hónapja. – hazudta.
• Furcsa, hogy annyi idő múlva mégis felszakad. – tapogatózott kérdőjele körül Sesshoumaru, majd annyiban hagyta a dolgot, és végzett egy utolsó simítást kötésén, melyet kimonójának egy darabjából készített –Kész, szólt, de kezét nem vette le a meleg sebről, inkább csókot nyomott kedvese ajkaira, melyek most is tűzben égtek; lágyan átkarolta a lányt, és ismét ölbe vette.

Mikor visszaértek már mindenkialudt, a másik szellem valószínűleg megint elcsatangolt valamerre, a feltűnően nagy csönd is erről árulkodott. Sesshoumaru leterítette prémjét, és lefektette kedvesét, majd halkan megszólalt, mély, megnyugtató hangján:

• Így nem mehetsz el. –
• De… -
• Várd meg, amíg rendbe jön a lábad. – mondta ki a végszót, felállt, és elsétált.

Kagome nem tehetett mást, alig bírta nyitva tartani fáradt szemeit, de ébren maradt, míg a másik youkai visszatér.

• Yukamo. – suttogta.
• Miért nem alszol már? –
• El kéne vinned édesanyádhoz. –
• Minek? –
• Kamaru miatt, meg szeretném nézni, hogy van. –
• Te édes, egyetlen, bogárkám, az egy démon, nem igényel felügyeletet, se babusgatást. Érted? –
• Olyan rossz érzésem van… Mintha meg akarnák ölni. –
• Akit itt meg akarnak ölni, az te vagy, a gyilkos meg én. Inkább aludj. –
• Yukamo… kérlek… -
• Nem. –
• Kérlek… -
• Nem, Sesshoumaru le is gyilkolna… hidegvérrel… –
• Mennék Choroval, de nem akarom felébreszteni Rint. –
• Jól van, jól van, csak ne nyafogj már. – egyezett bele hosszú és tartalmas csöndpercek után.
• Köszönöm. – mosolygott, még letett egy papírost a kicsi mellé, majd követte, az időközben elinduló morgó szellemet.

• Ez nem lehet igaz… - temette arcát kezeibe – Tévedtem, én fogok meghalni. Már látom magam előtt… -
• Ne csináld, még soha nem volt semmi baj, ilyenekből. –
• Neked nem, mindig engem vettek elő. Láttad már Sesshoumaru karmait? Nekem annyi… Pedig még annyi mindent nem tettem meg, még annyi ember van, akit meg akarok tréfálni; és annyi szép cicababa, akinek összetörhetném szívét. -
• Yukamo… -
• Nem látod, hogy éppen monologizálok? –
• Mesélnél nekem a gyerekkorodról? –
• Nem. –
• Milyen volt a viszonyod apáddal? Róla még nem hallottam semmit… Yukamo? – tette kezét a lehajtott fejjel tovább ballagó youkai vállára, majd mikor az felnézett csak egy szót mondott, hiszen minden történet csak egy szóval kezdődik: - Vitatkoztunk… Apámat ritkán lehetett kihozni a sodrából, de akkor nekem sikerült… Nem figyelt oda, én éreztem a szagát, de nem említettem, nem tartottam fenyegetésnek… Hátulról szúrták le, szinte azonnal meghalt. Az egészből szinte semmit sem érzékelt. Bosszút álltam, ott helyben végeztem a gyilkossal… Na jó, most tábort verünk. – állt meg hirtelen Yukamo, szeme csillogott a feltörni kívánó érzelmektől.
• Yukamo… –
• Alvás, mert aztán nekem nyafogsz, hogy elfáradtál. -

***

Nem volt kifejezetten hideg nap, de melegnek sem lehetett éppen nevezni. Kicsiny szellő járt a fák között, melyeknek lombjai válaszoltak ezer, meg ezer kérdésére. Egy alak lépdelt csizmájának menete oly lágy volt, hallani se lehettet, ahogy a földre érkezett, majd újból útnak indult, hogy ismét visszatérjen. Elméjében tán csak egy emlék forgott, de azt is elnémította. Tőle nem kérdezett semmit se a szél, csak elsuhant mellette, belekapva ezüstösen csillogó hosszú hajába. Tompán állt meg, jelenléte bár hangtalan volt, mégis messze kitűnt a sötét erdőből. Olyan fejedelmi volt tartása, mint magának a császárnak. Ebben az erdőben ő volt a császár, az első helyen állt, mindenki fölött. A területét védte egy nem kívánatos vendégtől.

• Menj, míg csak mondom. – szólalt meg egyszerre, hangja bár tisztán csengett, nem volt se mély, se magas, mégis riadalmat keltett.
• Marához jöttem… -
• Azt beszélik sikerült legyőznöd Ryuukosseit… -
• Nem teljesen… -
• Igen haldokolsz. -
• Marával kell… -
• Nem segít… Egy halandó nőhöz készülsz, nem de? Már várnak rád. Az egész területen erről beszélnek. Levadásznak, mint egy kutyát, ha érted a szóviccet. –
• Ha feladod azt a nőt, akkor segítünk, de nem teszem kockára a családomat, hogy betörjünk egy kastélyba, csupán egy terhes hercegnő miatt. –
• Értem. – fordított hátat a youkai.
• Inutaisho várj! Ne menj, ilyen sérülésekkel nem biztos, hogy túl fogod élni. –
• Mennem kell… ott a fiam. – szaladt el sebesen, szinte már alig volt láthatáron.

A másik szellem megfordult, majd mivel valaki mellé lépett oda emelte tekintetét.

• Apám miről beszéltetek? –
• Nem érdekes, lehet, hogy többé nem látjuk. –
• Sesshoumaru sem mondott nekem semmit! Miért titkolóztok ennyire? –
• Valamit meg kell értened, a mi családunkban, ha bármelyikünknek is félszellem gyermeke születik, meg kell járnia egy utat, amelyet nem lehet túlélni. Inutaishonak két lehetősége van, de mindkettőnek halál a vége. Vagy elveszik, miközben próbálja menteni azt a halandót, vagy ezen az úton fog meghalni. –
• Mi ez az út? Én még sose hallottam róla. –
• Mert még csak két férfi tette meg mindketten odalettek, mi sem tudjuk mit fed ez a név: Tartaty, de ha meghalsz, te is őseink közé kerülsz, és figyeled majd az árulónak útját, mely biztos halálba vezet.
• Ijesztően hangzik, inkább kihagyom. –
• Fiam, ez megtiszteltetés. –
• Persze, persze… Szerintem baromság az egész. -
• Hogy beszélhetsz így Yukamo?! –
• Nem látom értelmét, hogy szétválasszunk embert és szellemet. –
• Éret… - csordult ki vér száján, értetlenül nézte, hogy történhetett ez, hátrapillantott egy nő állt mögötte; magas volt egy nagyobb kiemelkedő sziklán állt; fényes pengéje átszúrta felsőtestét – Egy ha… - suttogta mélyen belenézve a fagyos zöld szemekbe, majd eldőlt a füvön.

Meghalt… még ezt is hangtalanul tette. Yukamo ott állt és nem tudott megmoccanni. Ismerte a nőt… a halandó nőt.

• Most már együtt lehetünk Yukamo! – élénkült meg a lány, hátra vetette kócos fekete fürtjeit, és mosolygott, mintha valami nagy örömre adott volna okot, mosolygott.
• Kiomy… -
• Együtt lehetünk, végre csak mi ketten, szerethetjük egymást. Gyere… -
• Az apám… megölted… Az apámat… -
• Igen, amíg ő élt nem lehettünk volna boldogok… - húzta fel szemöldökét a csinos hajadon – Talán te nem akartál velem lenni? –
• Megölted… - rántotta erő ő is kardját, és nagyot hasított vele, még egy élettelen test hullott a porba – Kiomy… mit tettem? – rogyott térdre – Meghalt, megöltem… Kiomy! –

***