A youkai felült, kissé zavartan nézett szét, majd nyugtázta elkalandozott emlékeiben.

• Mi a baj? – kérdezte Kagome, ki szintén nem tudott aludni.
• Szerettem… -
• Kit? -
• Apám gyilkosa gyönyörű halandó volt, selymes haj, meleg szemek, lágy hang… Nem értett semmit, hogy úgy született e vagy később vált-e azzá, nem tudom, de nem volt teljesen rendben a gondolkodása… Ő csak annyit látott az egészből, hogy apám miatt nem lehetünk együtt, ő csak ki akarta törölni az általa teremtett rosszat… ő csak velem akart lenni… -
• Én nagyon sajnálom… - nézett szomorúan Kagome, és már el is eresztett pár könnycseppet.
• Sajnálod? Mit tudsz te erről? Ne sajnálj, mert nem érted meg, ami bennem akkor lezajlott… Gyűlölöm őt… Nem érdekes. Meghalt, és apám is, már csak egy emlék. –
• Ostoba! Látom, hogy még mindig fáj! Azt hiszed nem értem? Nagyon is jól értem. Én is… én is öltem már meg… Inuyashát… még régen, mikor együtt voltunk, már ahogy… -

***

Vészjóslóan sűrű köd szállott alá. Alig lehetett látni, de azt még tisztán kivette egy kacifántos molylepke, hogy Inuyashát egy lány öleli, ijesztően üres tekintettel. Egy függőhídon álltak.

• Kagome… úgy örülök, hogy jól vagy. – szorította magához a lányt Inuyasha, az sokáig nem felelt, majd mégis hideg szóra nyitotta ajkait.
• Fuss… - hangzott suttogása, a hanyou nem értetet miért mondják ezt neki, de hamarosan karmok sokasága mélyedt felsőtestébe.
• Kagome… - nyögte, és gyorsan odébb ugrott egy újabb támadás elől.

Sokáig kergetőztek így. Míg ha csak egy kis időre is de Kagome újra önmaga lehetett.

• Kérlek Inuyasha… Fuss… - rimánkodott, szeméből keserű könnyek csorogtak, de a félszellemnek esze ágában sem volt elmenekülni, nem akarta magára hagyni azt a lány, akit ha nem is vallotta be, de nagyon szeretett.

***

• Én kértem, hogy menjen… de nem tette. Meglőttem… Pont úgy, mint annak idején Kikiyou… -
• Hé… - nyújtott oda egy fehér kendőt – ne sírj már… Él nem, akkor meg nem történt semmi baj. –
• Igen… köszönöm Yukamo. –
• Oké, most, hogy ezt így letárgyaltuk, jössz nekem egy sűrűn szőtt selyem zsepivel. – vigyorgott, és elment tűzifáért.
• Ha-ha-ha-ha… - “Egy emberlányba volt szerelmes… így már nem csodálkozom, hogy kezdetben velem sem volt valami kedves… szétszakadhatott a szíve, mikor egyedül maradt… milyen érzés mikro elveszíted azt, aki a legfontosabb neked ezen a világon? Nem akarom megtudni… Vajon Sesshoumaru már észrevette, hogy nem vagyunk ott?” –

• Elmentem Yukamo elkísér, sietünk vissza, Ne aggódj! Sok puszi: Kagome – olvasták a hátrahagyott kis üzenetet.
• Kagome – sama elment? – kérdezte ártatlanul Rin.
• Igen, és azzal ütődöttel… -
• De hová? –
• Még nem tudom… Jaken, Vigyázz Rinre. –
• Utánuk mész nagyuram? – kérdezte, de mivel gazdája nem éppen barátságosan nézett vissza rá jobbnak látta, ha utána teszi – Bocsáss meg, természetesen semmi közöm hozzá… – a youkai bólintásával nyugtázta: a válasz helyes, majd neki rugaszkodott, és el is tűnt szem elől.

• Álomszuszék, indulás! –
• Még sötét van… - állt fel Kagome nagy nehezen, és fáradt szemeit dörzsölgette.
• Minél előbb ott vagyunk annál jobb. –
• Oké-oké… -

• Sesshoumaru… -
• Mit akarsz Naraku? –
• Nem érdekes de én tudom te mit akarsz… az érdekelne hová mehetett a mi kedves Kagoménk. –
• És ha igen? –
• Megmondhatom… Kamaruhoz igyekszik… emlékszel még rá ugye? –
• Dereng valami… -
• Elrejtette előled, hogy semmi baja ne essen… Eléggé aggódik érte… -
• Mit akarsz ezzel? –
• Nem vagy féltékeny? –
• Tán lenne rá okom? –
• Dehogy… -
• Megbízom Kagoméban teljes mértékig. Ez a trükköd nem jön be még egyszer. –
• Trükk? Ugyan már, nem mutatványos vagyok. Csupán megmutatom az igazságot. –
• Inkább eltorzítod azt. Miért ennyire fontos neked Kagome? Miért pont ő kell a terveidhez? –
• A válasz igen egyszerű. Ő a szent ékkő valódi őrzője. Benne született újjá az a hatalom, mely, ha türelmesen várok az enyém lesz. Az a sok idő még tervem beteljesedik… de megéri a várakozás. És ha egyszer a kezem között lesz, már semmi nem állíthat meg… még ő maga sem, mert elnyelem… -
• Elnyeled?! –
• És nem tehetsz ellene semmit. Többet nem árulhatok el, mert mennem kell. –
• Azt nem engedem… Soha nem szerzed meg magadnak. Nem engedem! –
• Viszlát Sesshoumaru. – csendült fel ördögi kacaja, majd alakjával együtt a semmibe foszlott.

• Anya! – tárta tágra karjait Yukamo.
• Mit kerestek itt? –
• Szokás hatalma… Kamarut jöttünk meglátogatni. Úgy döntöttünk örökbe fogadjuk. – terült széles vigyor a szellem arcán és közelebb lépett Marához.
• Most nincs itt, vadászni vitte a kicsiket. –
• Szerencsétlen, jegyzem meg, ezt régen nekem kellett. –
• Mégis hány gyerek van itt? – szólt közbe Kagome, akinek erről az egész helyről egy óvoda-iskola jutott eszébe.
• Tizen… -
• Pontosan tizenhét. – felelt Mara, és még egyszer végigmérte a halandót – Hát Sesshoumaru? –
• Ő… nem tud Kamaruról… -
• Ha én se tudnék Kamaruról, azt hinném, megszöktetek… -
• Na jó foglaljunk helyet. – ült le egy kiálló erősebb gyökérre a youkai, és a két nő is követte példáját.
• Maradj itt. –szólt a lány Yukamonak mikor az utazás célja feltűnt a láthatáron, és elkezdett szaladni felé.
• Persze húgi menj csak, én majd addig itt ülök, és ülök… és ülök… -
• Mit esznek annyian ezen a lányon? –
• Tudod anya a halandók is lehetnek kedvesek… -
• Sesshoumaru és Kamaru is… -
• Kamaru nem dönthetett, arra lett teremtve, hogy Kagomét szeresse. Amint megszületett utána vágyakozott, és őszintén szólva nem valószínű, hogy ez az érzés valaha is eltűnik a szívéből. Tán megváltáslenne számára a halál, azzal, hogy Kagome ide jött, csak mutatja, hogy törődik vele, és még a végén eleve veszett reményekkel táplálja… Sesshoumaru nem tudhatja meg, hogy itt jártunk, se azt, hogy Kamaru itt van, megölné, ha még egyszer összefutna vele. –
• Megleptél fiam, sokkal jobban törődsz a környezeteddel, mint régen, apád büszke lenne rád, ha látná régi önmagad vagy. –
• Kössz anya, a kardal is egyre jobban bánok, megyek, megnézem a lurkókat. – vigyorgott Yukamo, majd ment is.

• Kagome… - szólat meg Kamaru, mikor a lány odaért – Hogy kerülsz te ide? –
• Gondoltam meglátogatlak. – mosolygott kedvesen.
• Ki ez a halandó? – kérdezte egy magasabb forma kisfiú, és élesen szimatolt a levegőben.
• Ő a legcsodálatosabb nő a világon. –
• Ne csináld… - pirult el teljesen Kagome, és betűrte füle mögé ébenfekete hajtincseit.
• A barátnőd? –
• Nem… ő Sesshoumaru barátnője… -
• Sesshoumarué?! Egy közönséges ember? –
• Hazudsz! –
• Sesshoumaru bátyó soha nem állna össze ilyen szánalmas nővel! –
• Hát úgy látszik mégis, és Kagome egyáltalán nem közönséges, vagy szánalmas… -
• Én máj hallottam jólad… - lépett elő egy hosszhajú kislány, még alig múlhatott hat éves, de már kard lógott az oldalán – Jin mesélt jólad, tényleg Sesshoumaju szejelme. Kagome – sama… -
• Tessék? –guggolt le a gyerekhez.
• Szejintem így közönséges halandóként is eléggé szép vagy… -
• Köszönöm. – nevette el magát, és belegondolt, hogy szerelme is egykoron mennyire lenézte őt.
• Játszol velünk? –
• Persze, mit? –
• Te vagy a halandó és nekünk le kell vadásznunk. – szóalt meg egy fülig érő szájú gyerek, talán Yukamo volt miniatűr kiadásban.
• Szerintem Suichi, Kagome ezt most inkább kihagyja, játszatok szépen, amíg mi beszélgetünk. –
• Beszélgettek mi? … na jó, mint rangidős, senki ne menjen öt méternél közelebb Kamaruékhoz, ha csak nem akar célba dobósat játszani. – vigyorgott Suichi és elhajtotta a testvéreit.
• Hogy vagy? – ült le Kagome. –
• Jól… - tette le magát mellé Kamaru – És te? Megvagytok Sesshoumaruval? –
• Igen, megvagyunk, bár most az engedélye nélkül jöttem el, úgyhogy… –
• Csak miattam? –
• Persze, meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól érzed itt magad. –
• Jól, a gyerekek kedvesek, bár van köztük pár nagyszájú… -
• Igen, azt látom. –
• És, hogy jutottál el ide? –
• Yukamoval jöttem. –
• Aham… az jó… -
• Na miről folyik a duma? –
• Yukamo! – ölelte át a youkai lábát Suichi.
• Szevasz kölyök, hány balhét csináltál? –
• Meg sem tudom számolni. –
• Ez az én öcsém. Kagome indulnunk kéne. –
• Te is ismered ezt a szánalmas embert? –
• Tudom, hogy nehéz, de ne hívd szánalmasnak, Sesshoumaru élve eléget. –
• Akkor tényleg a barátnője? –
• Hát… fogjuk rá, de szerintem csak a takarítónő. Nem-nem csak vicceltem, a fogadott húgom, úgyhogy akkor a te nővéred, tessék vele úgy is bánni. Nos, meg akarod várni drágalátós szerelmedet itt, vagy inkább menjünk elébe.
• Menjünk. –
• Viszlát taknyosok, és eldobott inkarnációk. Aztán semmi jót ne halljak felőletek – kapta hátára Kagomét és szaladt is vele.

• Yukamo, menjünk Kaelde anyó falujához. –
• A tyúkhúsleveshez? –
• Nem a kúthoz. –
• Mi vagyok én gyors fuvar? –
• Sesshoumaru a legfrissebb nyomot fogja követni, előbb kell a hazaérnem. –
• Vettem az adást, ez az én érdekem is… -

• Anya, nagypapa, Souta! …senki nincs itthon. Felrohanok pénzért, egy pillanat… most már indulhatunk. Nem arra! –
• Arra kell hazamenni. –
• Igen, de előtte még vennem kell valamit. – hajtotta ki az ajtón az ellenkező szellemet.

Az utcán sok mindenki jött velük szembe, és alaposan szemügyre is vették Yukamo nem éppen korba illő öltözetét. Egy kisfiú még látványosan meg is bámulta. Kagome amilyen gyorsan csak lehetett próbált túlesni ezen a kínos sétán. Beléptek egy csicsás üzletbe, melynek hirdetőtábláján ez állt:

“Amy ajándék, ezüst és bizsu”

Kagome a láncokat nézegette, és négy darabon is megakadta szeme.

• Melyiket szeretnéd? – kérdezte a mellette kelletlenül ácsorgó szellemet.
• Egyiket se. –
• Yukamo, akkor is veszek neked, ha nem akarod, legalább tetsszen… -
• Akkor ezt. – mutatott egy bőrszíjon lógó köves miniatűr kardra.
• És Kagurának? –
• Ne rám költsd a pénzed… -
• Elhoztál engem, ezt azért kapod, ajándék. –
• Rendben… de… -
• De? –
• Nem tudom, melyik tetszene neki… – suttogta.
• Bármelyik, amelyiket tőled kapja, de én ezt ajánlom. – mosolygott, és egy ezüst tollmedálra mutatott.
• Igen, az szép. –
• Akkor most te segíts, és válassz egyet Sesshoumarunak. –
• Hehe… - emelt le egy rózsaszín kövekkel kirakott virágosat.
• Nagyon vicces, ezt inkább Rinnek. –
• Akkor legyen ez. Egy egyszerű hold. –
• Igen, ez pont Sesshoumarunak való. – mosolygott Kagome – most már aztán menjünk fizetni. – akasztott le még egy gyűrűt és egy pár karika fülbevalót, majd az eladóhoz lépett.

• Kész, most egy jó ideig nem kap senki semmilyen ajándékot. Teljesen leégtem… -
• Eléggé furcsa a pénzed… -
• Ezt meg hogy érted… -
• A mi világunkban a halandóknak nem ilyen van… -
• Igen, azóta változott egyet és mást az élet. Ez csak egy autó. – csitított a járműre morgó youkait, és elnevette magát.
• Mi olyan vicces? –
• Pont kint Inuyasha, és Sesshoumaru… -

Hazaérve írt még egy rövidke üzenetet, hogy itthon járt, és ne aggódjanak, mert jól van, azt egy katica alakú mágnessel a hűtő ajtajához tapasztotta, majd indultak is vissza.

Alig másztak fel a kútban, egy hideg szempárral találkoztak, nem látszott rajta dühösség, vagy idegesség, de erre hamar rájöttek, mivel Yukamo fején egy jól irányzott ütés landolt.

• Sesshoumaru. Ne bántsd. –
• Én mondtam, mindig én kapok miattad. –
• Naraku szaga van rajtatok… pontosabban Kamarué… - “Nem hazudott…”
• Meg tudom magyarázni… -
• Kagome, miért teszed ezt velem? –
• Én… én… ne haragudj… -
• Nem haragszom. –
• De jó. – állt fel nagy nehezen a másik youkai.
• Rád igen. –
• De hát… én választottam neked az ajándékot. – szipogott.
• Nézd. – vette ki a láncokat zsebéből a lány.
• Igen de a döntés a tiéd, a virágosat, vagy a másikat. – vigyorgott.
• Yukamo… ezt vettem neked… - adta át a holdasat, és a szellem egyből be is kapcsolta nyakába.
• Már van egy pár. – mosolygott, és megcsókolta szerelmét, majd hozzá tette – köszönöm. Induljunk.
• Nem nézünk még be az öregasszonyhoz? –
• Inuyasháék nincsenek a faluban. –
• Nem is azért kérdeztem. –
• Gondoltam, de ez egyenlő a nemmel. – ment előre.

• Kagome – sama! – ölelte át a lányt Rin – Hiányoztál… -
• Nekem is te… nézd, mit hoztam. –
• Nekem? –
• Igen. –
• Csodaszép. – soha nem veszem majd le.
• Örülök, hogy tetszik. Jaken. –
• Te-tessék? – ragyogott fel a szeme.
• Ezt neked hoztam, adott át egy egyszerű fémgyűrűt, de a kis gnóm annak si annyira megörült, hogy eleresztet pár boldogság könnycseppet.
• Vigyázz Sesshoumaru, tudod, hogy a gyűrű mit jelent. – nevette el magát a fiatalabb youkai, de a másik szellem egy mozdulattal leütötte.
• És ezt A-nak és U-nak. – mosolygott Kagome és a kantár két oldalára kapcsolt egy-egy fülbevalót – Ennek megfelel… Remélem, mindenkinek tetszik. – mosolygott, és újra odabújt szerelméhez.

Estefelé, már mindenki aludt, csak a mi kis párocskánk nem. Yukamo szokása szerint elment valahová, így nyugodtan beszélgethettek. Különösen sok csillag volt az égen, és egy felhő sem zavarta meg fényüket. Minden sötét volt mégis oly tiszta. A tűzre már csak egy parázsló hely emlékeztetett.

• Miért nem szóltál nekem? –
• Féltem… hogy megölnéd… -
• Van okom féltékenynek lenni? –
• Természetesen nincs! –
• Akkor nem ölöm meg. – ölelte át még jobban a Kagomét.
• Szeretlek. –
• Én is téged. – ért össze forró csókban ajkuk örökre így akartak maradni.

• Hát ismét eljöttél úrfi? – csoszogott ki egy öreg férfi, kopaszra borotvált fején megcsillant a hold, ruhájából ítélve pap lehetett.
• Csak meglátogatom és nem zavarok tovább. –
• Maradj, amíg akarsz, békés szándékkal bárki beeheti ide a lábát, legyen az ember… vagy akár szellem… - mosolygott, majd visszavonult a szentélybe, és behúzta maga mögött a meleget sugárzó ajtót.

A youkai tovább sétált és egy sír előtt állt meg. Lehajtott fejjel tisztelgett a halandó lány emléke előtt. Frissen szedett mezei virágokat tett le a fejfa elé, hosszasan elmerengett a múlton… majd mikor ismét elengedték emlékei indult.

• Viszontlátásra Yukamo úrfi köszönt el a pap, majd mivel eléggé késő volt nyugovóra tért.
• Viszlát öreg… viszlát Kiomy… én kicsi Kiomym… -

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK…

Remcsizem tecccett

Pussz: Haszina ^^