Sesshoumaru és Kagome kalandja 12 – Térkép végén

By: Haszina ^^

• Végre étel… - csapta össze Yukamo két kezét, és az előtte csak megevésre váró ételhegyet pásztázta.
• Eddig is volt étel, Kagome – sama mindig készített valamit. –
• Hagy pontosítsak… ehető étel. Végre ehető étel. –
• Akkor neked máskor nem készítek. – pillantott rá fagyos szemekkel az említett és belépett a terembe.
• Végeztél? – kérdezte kedvese, és mikor az leült mellé gyengéden átölelte.
• Igen, mindenkit elláttam, de nem tudom, hogy életben maradnak e… -
• Hát, ha te láttad el nincs sok… - kezdte a fiatalabb youkai széles vigyorral, de jobbnak látta nem befejezni a mondatot, így inkább tovább foglalatoskodott az előtte lévő halom eltűntetésével.
• Hol van?! Látni akarom! – hallottak egy kintről tisztán kivehetően rikácsoló hangot.
• Ne menjen be…-
• Hol az a… - vágta ki az ajtót egy fiatal magas nő, barna, poros úti-ruhában.
• …keres valakit? – kérdezte hosszú hallgatás után Kagome, de a válasz erre a kérdésre csak egy legyintés volt.
• Elárulnád a neved? – hajolt az ifjabb szellem elé, fekete hajfürtjei szépvágású arcába zuhantak, de éles kék szeme így is kivilágított.
• Már miért árulnám el, egy közönséges halandónak? –
• Ezt már megbeszéltük. – bökte oldalba a másik lány – légy kedves, és mosolyogj… mosolyogj, ne vicsorogj… -
• Persze aranybogaram megmondom, Yukamonak hívnak, de te csak becézz Maci-manónak. Kérsz teát? –
• Köszönöm nem kérek. Yukamo, milyen férfias és erőteljes név. Én Nurich vagyok. – ment kifelé, közben hosszúkás tenyereivel nagyokat tapsolva.
• Furcsa egy nő. – vonta meg vállát Kagome, majd pihenőre hajtották fejüket.

Az éjszaka szokatlanul felerősödött a nappali szellő. Kagome nem tudott aludni, még szerelme is békésen szunnyadt, (pedig nem sokszor szokott). Elméletek tömkelege gyötörte.

Először arra gondolt, hogy tulajdonképpen most ő egy félvér… aztán, arra hogy ez rossz… szájához kapott. Ismét fordult egyet és rájött, hogy ez előnyösebb lehet számára, végül is, ha Sesshoumarutól gyereke születne azok nem hanyouk, hanem háromnegyed vérűek lennének, majd elgondolkodott, hogy erre van e külön kifejezés, vagy példa… Arra következtetésre jutott, hogy ebben az egészben az a legrosszabb, hogy minden Naraku miatt történt.

Nem bírta tovább szinte nesztelenül sikerült felállnia és kisétálnia a rájuk osztott szobából. Hajába egyből belekapott a szél, csípős idő volt, ő mégsem fázott. Kezeit összefűzte, hirtelen vér csordult ki csuklóján. Szájához vette és lenyalta, égő érzés lappangott belül, ő csak szomorú szemekkel felbámult a csillagokra.

“Miért teszed ezt velem?” – kérdezte szemrehányóan, mégis akkora békét sugározva, mint egy angyal.

Egy hangos ásítás zökkentette ki elhalványult hangulatából. Fáklyák fényei felé indult. Egyetlen nőt pillantott meg és egy férfit. Már fordult volna meg, mikor meghallotta, hogy ők is szóba kerültek.

• Nem lesz ez veszélyes, azok, akiket egy hétre befogadott tisztelt apja… -
• Nem lesz gond. Ha beijedtél menj csak, találok mást, aki gazdagon akar meghalni. –
• Dehogy-dehogy, Nurich – sama! –
• Akkor a terv szerint holnap. Egy értékes holmit sem hagyunk itt. –
• Jó éjt, Nurich – sama. –
• Neked is melák. –

Kagome kissé elbambult a hallottak alapján, majd gyorsan és hangtalanul távozott nehogy észrevegyék.

• Nurich – sama… - suttogta, kellő távolságból, majd leült szobájuk elé – “Mit terveznek ezek… ki akarják fosztani ezt a nemest?” – gömbölyödött össze, majd lassan álom jött a szemére.

• Sesshoumaru nagyúr. -
• Mit akarsz? – fordult egy Jakenhez hasonló, öreg teremtményhez.
• Fontos üzenetet hoztam gazdámtól. –
• Na mondjad prüntyi. –
• Yukamo, nem hiszem, hogy ez rád tartozna. Menj vissza… - pillantott vissza fél szemmel a nagyúr
• Sesshoumaru – sama, ki ez? – lépett ki az igencsak kócos kislány is.
• Rin, feküdj le. –
• Nem vagyok már álmos… - ásította, és ragaszkodóan belemarkolt a youkai lábába, majd csöndben figyelt.
• Mint minden tizedik évben most is megrendezésre kerül a démonok bálja. Nagyuram ismét hivatalos, bár eddig nem nagyon tisztelte meg a legfelsőbb köröket… –
• Nem érdekel… - fordított hátat és már indult is volna befelé.
• Igen Mara – sama említette, hogy ez lesz a válasza, és kérte adjam át, elterjengtek a hírek valami Kagoméról… és a család nem nagyon örül neki… -
• Mégis milyen hírek? –kérdezett vissza, fagyos tekintetét a kis talpnyalóra szegezve.
• Én nekem nem mondtak többet, de úrnőm kéri, hogy még a nemes esemény előtt látogassa meg őt. –
• Értettem, mehetsz. –
• További szépnapot nagyuram. – távozott, lassan és komótosan, ahogy az öregek szoktak.
• Ebből megint baj lesz… - suttogta maga elé Yukamo, ismerve családjuk törvényeit – Mész? –
• Megyek. –
• Kagométól nem köszönsz el? –
• Nem, este többször is felébredt, nyugtalanul alszik, szerintem ennek is Naraku az oka, legalább, most had pihenjen… Rin jól figyelj rám. El kell mennem, nem tudom meddig fog tartani, lehet, hogy már estére itt leszek, lehet, hogy csak pár nap múlva. Amíg nem érek vissza Kagome a főnök. –
• Értem… -
• Kagome? És én? Ezzel földig alázod a méltóságomat… - háborgott Yukamo.
• Viszlát Sesshoumaru – sama… - nézett egy távolodó fénygömb után a kislány, majd visszament a számukra fenntartott szobába.

• Kagome – sama… Kagome – sama ébredj… -
• Rin… reggel van? –
• Már dél felé, csak nem akartunk felébreszteni, de idehozták az ételt, és a katona bácsiknak is szüksége van rád. –
• Így elaludtam volna?! – pattant fel, gyorsan körbe nézett, majd elrohant a kastély közepe felé.

• Mit akarsz itt? – szólalt meg egy nagy díszes ajtó előtt álló férfi, ki dárdát tartott kezében, kétség nélkül védelmi célokkal.
• A nagyúrral kell beszélnem. -
• Te vagy az a lány, akit gyógyítóként fogadtak fel… -
• Igen, de muszáj… -
• Engedjétek be! – szólt egy hang a teremből, amibe Kagome a következő pillanatban belépett – Miért is olyan fontos, hogy beszélj velem? –
• A házadat ki akarják fosztani. Egy nő és egy férfi, akik udvarodban tartózkodnak. –
• Ezek súlyos vádak, honnan veszel ilyesmiket? – ráncolta fel szemöldökét, és hitetlenkedve tekintett a lányra.
• Tegnap éjszaka véletlenül meghallottam egy beszélgetést, azt mondták egy értékes holmit sem hagynak. –
• Biztos vagy te eben? –
• Biztos. –
• Akkor vezess hát hozzájuk, azonnal letartóztattatom őket. – állt fel székéből felbőszülve, és Kagomét karon ragadva elviharzott.

• Azt mondod, ő lenne az a nő? –
• Igen. –
• Egészen biztos? –
• Édesapám. – lépett közelebb a lány kire eddig mutogattak.
• Nurich, képzeld, ez a bolond azt állítja, hogy ki akarod fosztani a kastélyt. – kezdett hangos nevetésbe.
• Édesapa? – nézett nagyot Kagome.
• Kifosztani… - húzta mosolyra száját a hercegnő is.
• Őrség tömlöcbe ezzel a hazug nőszeméllyel. – kiáltott a nagyúr, és azonnal meg körbe is fogták a még mindig értetlenkedve ott bámuló lányt.
• Apám, biztos valami félreértésről van szó… - szólt közbe Nurich, ki hercegnő létére még mindig a tegnapi ütött-kopott ruhájában kacarászott – engedjék el azt a szegényt, biztos csak valamit másképp értett. –
• Lányom… ha úgy akarod… Eresszétek! – állt megint Kagome mellé – a munkáddal törődj, ne fantáziálj! – szólt, majd katonáival együtt visszavonult.
• Elnézést tényleg valamit félreérthettem. – hajolt meg Kagome, mély tisztelettel, és megbánással.
• Semmit nem értettél félre… -
• Tessék? –
• Nem gondoltam volna, hogy bárki is hallhatja, amit mondok, eléggé késő volt. De ez nem rád tartozik. Hol van a kis ölebed? –
• Ki? –
• A magas hosszú hajú férfi. –
• Sesshoumarura gondolsz… ma még nem is láttam. –
• Nem érdekes. – legyintet, majd felcsillant a szeme és az arra sétáló Yukamoba karolt – Ebédelj velem Yuka – chan. –
• Yuka – chan? – mozgatta bal szemöldökét az említett, arcán nem kevésbé látszott benne dúló bosszankodás. –
• Mióta vagytok ti ilyen jóban? –
• Egyáltalán nem vagyunk jóban. – rázta le magáról a hercegnő ölelő karjait, majd a másik lányhoz fordult – gyere a többiekhez, most. – hagyták faképnél Nurichot, aki csak annyit suttogott:
• Kagome – chan… -

• Miért kellett ennyire sietni? – kérdezte Kagome mikor Rinékhez értek – és hol van Sesshoumaru? –
• Pont erről van szó. Sesshoumarunak el kellett mennie egy afféle megbeszélésre. –
• Megbeszélés? –
• Igen Mara – samához. – bólintott rá Jaken.
• Minek, és miért nem szólt, mikor jön vissza? –
• Miattad, mert aludtál, és ezt nem tudjuk. Addig is én vagyok a főnök. –
• Nem igaz! A nagyúr azt mondta, hogy Kagome – sama. – bújt el Rin a lány háta mögött.
• Persze, persze… -
• El sem köszönt… - sóhajtott Kagome, és bement a szobájuktól egy folyósóra lévő nagyobb terembe, majd nekilátott a sérültek ellátásához; nem egy sértő szót halott a harcban sebesültektől, de mindent csöndesen tűrte, mondván ezek csak szerencsétlen férfiak, ám mikor egy katona megfogta a fenekét, elpattan az utolsó szál is, mérgesen fordult hátra, ám akkor már egy ismerős alak lábával a földhöz szögezte az érzéketlen frátert.
• Nurich – sama… -
• Sok perverz egy rakáson… gyere Kagome. – húzta magával a lányt Nurich, ki egyenesen a kertbe – Azt akarom, hogy vegyél részt a buliban. –
• Buli? –
• Ma este kirámoljuk a kincses termet. Azt akarom, segíts nekem. –
• Mi?! Nem vagy észnél! – kiáltozott, mindenféle rangi különbséget hanyagolva.
• Csöndesebben Kagome. A válaszodból nemet feltételezek. –
• Hogy rabolhatod ki a saját apádat? Figyelmeztetem. –
• Nem tenném, gondolod, hinne neked? A tömlöcben kötnél ki… Na jó, nekem mennem kell… - húzta ravasz vigyorra telt cseresznye ajkait, majd elszaladt.
• Ez a lány bolond… - “Igaza van, senki nem hinne nekem… de csak nem hagyhatom…” – mérgelődött Kagome, majd arra a döntésre jutott, hogy megkeresi a kincstárat, és megakadályozza a hercegnőt.

• De mi köze van egyáltalán ennek a bálnak Kagoméhoz? –
• Sesshoumaru, jól figyelj ide. –
• Tudják, hogy halandó lányt hordasz magadnál. Ha bebizonyosodik, hogy van kettőtök között valami, üldözni fognak titeket. Nem engednék, hogy a véred keveredjen egy olyannal. –
• Meg tudom védeni magunkat. –
• Nem lehetsz mindig mellette, hogy magadat meg tudod védeni az, kétségtelen, de őt levadásszák, elég egy figyelmetlen pillanat. –
• És mit akarsz, mit tegyek?! –
• Meg akarod őt védeni? –
• Legalább annyira tudod, mint én, hogy ez fölösleges kérdés volt. –
• A bálra csak nemes démonok léphetnek be… és szolgáik. –
• Ezt én is tudom. –
• Hozd el, és bánj úgy vele, mint a szolgáddal. De úgy, hogy senki ne kételkedjen benne, hogy valóban az. –
• Nem menne… a démonokat nem olyan könnyű becsapni, nem színész vagyok, hanem… -
• Akkor csináld úgy, hogy menjen. Ha életben akarod tudni azt a lányt, akkor tedd, amit mondtam. Valóban nem lesz könnyű, de penge élen táncoltok. –
• Ennyit akartál mondani? – kérdezte a youkai hosszas hallgatás után. –
• Ennyit. – válaszolt Mara, mire keresztfia, hátat fordított, és elment, nyugodtan lépkedett, pedig fejében gondolatok kavalkádja tornyosult, még jól hallotta az utána kiáltott szavakat:
• Tedd meg Kagoméért, az életéért. –

• Nurich! Ezt nem teheted! Álljatok meg! – szaladt egy, egyre gyorsuló lovas szekér után Kagome; háta mögött is efféléket kiáltoztak.
• Állj meg te lány! Hogy merészeled kifosztani a munkaadódat! –
• De hát nem is én voltam. – szedte gyorsabban lábait.
• Gyere már, ne a szád járjon. – integetett a hercegnő, és nyújtotta kezét a lány felé.
• Csiga… - gúnyolódott egy gyors árny, és vele együtt felpattant az egyre jobban vágtázó járműre.
• Yukamo, hogy kerülsz te ide?! –
• Láttam, hogy megint zűrbe keveredtél, nem kell megköszönnöd, hogy megmentettelek. –
• Megmentettél?! Egyedül hagytad Rint! –
• Ennyire ne nézz már felelőtlennek! Nem hagytam egyedül, látod ezt a sok aranyos bácsit lándzsákkal a kezükben, szerintem előszeretettel vigyázni fognak rá. – vigyorgott és kellemesen ráérve nekidőlt egy óriási kőserlegnek.
• Visszakel mennünk érte! –
• Nem előbb meg kell keresnünk ezt. – szúrta bele gyémántkövekkel kirakott tőrét egy térképnek látszó sárgás papírfoszlányba.
• Ez meg… mi? –
• Kincs. –

• Jaken – sama, mit akarnak tőlünk? Miért támadtak ránk? –
• Rin, maradj a hátam mögött! Fejek… -
• Jaken – sama! Nem szabad emberekre támadni! – vetette rá magát a kis gnómra – várjuk meg Kagome - samát. – suttogta most már halkabban.
• Kislány, mond el mit tervezett az édesanyád, és akkor nem lesz semmi baj. –
• Édesanyám? –
• A papnő. –
• Tervez? Miről beszél a bácsi? –
• Nem tud semmit, mit tegyünk vele? –
• Vigyük őket a nagyúrhoz, majd ő eldönti. –

• Itt letáborozunk. –
• Vissza kell menni Rinért! –
• Nyughass már, nem fogják bántani. Várjunk csak… Sesshoumaru. – szimatolt magasan a levegőbe a youkai.
• Sesshoumaru? –
• Igen megérezhette a szagodat, kilométerekre bűzlesz. –
• Ez nem vicces! –
• A magas szellem? – kérdezte Nurich.
• Szellem? – kiáltott fel egészen éles hangon az eddig néma csöndben álló melák, majd villámgyorsan a hercegnőhöz fordult, hogy megbeszéljék az elosztást.
• Igen. Merre érzed? –
• Arra. – mutatott keletnek Yukamo, majd még a lány után kapott volna, hogy ne menjen, de az csak rohant előre.

• Sesshoumaru! –
• Kagome, mit keresel te itt? – nyomott csókot a lány ajkaira.
• Hát… kincsvadászaton vagyunk. –
• Többiek? –
• Yukamo nem messze, de Rin és Jaken… -
• Igen? –
• Szóval, ők még a kastélyban. –
• Akkor menjünk értük. –
• De van egy kis probléma… engem üldöznek… -
• Kik? –
• A palota katonái. –
• Elbánunk velük. Ennyire ne becsülj alá. –
• Ártatlanok, az egész csak egy félreértés, vissza kell vinnünk a hercegnőt, és akkor tisztázódok. -

• Mindet viheted, nekem csak ez a térkép kell. –
• Akkor ezt a szekeret is viszem. –
• Mit bánom én. Csak menj már. –
• Nem vagy te túl nagylelkű? Mit rejt ez a térkép, ami ennyit ér neked? – kérdezte a youkai.
• Az álmaimat. –
• És azok mik? –
• Majd megtudod Yuka - chan… csak kísérjetek el. –
• Nem nagyon hiszem, ha Sesshoumaru megjön, akkor megyünk is. –
• Most nagy valószínűséggel üldözik Sesshoumaru kis barátnőjét, mivel elrabolt engem… addig nem kapjátok vissza a másik kettőt, amíg engem vissza nem visztek. –
• Nem olyan biztos ez, tudod. Erő izom…-
• És Kagome ezt mennyiben pártolná? –
• Mit pártolnák? –
• Elkísértek az úton, és én tisztára moslak. Rendben? –
• Mi az, hogy még feltételeket szabsz? –
• Azt kérdeztem, rendben? –
• Rendben… - bólintott rá Kagome, némi várakozás után.
• Megegyeztünk, először is, át kell kelnünk itt. – bökött egy pontra nagy becsben tartott térképén – ha jól látom ez egy szoros, de neveket sehova sem írtak. –
• Nem véletlenül… - egyenesedett fel Sesshoumaru – igen ez egy szoros… -

Sűrű köd ölelte körbe a két hegy közötti keskenyebb, földes utat. Tán épp csak akkora volt, hogy egy kisebb szekér kényelmesen elférjen rajta. Kagome meg akarta fogni szerelme kezét, de az csak intet, hogy majd, ha kettesben lesznek. Yukamo ment elől a hercegnővel, ki szorgalmasan fürkészte hol térképét, hol a youkai változó arcvonásait. Egyikük sem szólalt meg pár mondatnál többet, és mind olyan nehéznek érezte lelkét. A hangulat lapos volt, hogy a köd vagy a hely aurája miatt azt nem tudták.

Kagome hirtelen kapta hátra tekintetét és egy pillanatra komolyan megijedt. De aztán megrázta fejét, és úgy vélte, hogy csak a szeme csapta be.

• Mi az? – kérdezte Sesshoumaru.
• Semmi, csak mintha az előbb láttam volna valamit… de úgy tűnik csak képzeltem. – felelte hűvös hangját elővéve, amit egyébként nagyon ritkán használt.
• Mi a baj? –
• Semmi… - fordult el és ment volna előre, ha a szellem nem rántja vissza –
• Szeretném meg fogni a kezed, de nem lehet. Most is figyelnek minket. – suttogta.
• De hát Yukamo nem érzi? –
• Én sem vettem volna észre, ha Mara nem figyelmeztet. Egy kaméleon szellem. –
• Mit akar tőlünk?! –
• Csöndesebben, a hallása ugyan nem olyan kifinomult, azért ha kiabálsz, gyanút foghat. Ezt majd elmesélem… meg akarlak csókolni… -
• Én is… - pirult el a lány, majd gyorsan elkapta a tekintetét majd szaladt beérni a többieket.