4 fejezet

Miután Hana jobban lett újra útnak indultak. Sesshoumarut sok gondolat záporozta meg amióta Hana és Michiyo velük tart. Michiyora úgy gondolt, mint Rinre. De Hanára nem tudta hogy gondol. Csak azt tudta, hogy többet érez iránta, mint Rin és Michiyo iránt. Hana is e féle képen gondolkodott. Ekkor Hana megtorpant, mert érezte, közeledik egy szellem. Ám Sesshoumaru ment csak tovább, mert annyira el volt kalandozva, hogy még ezt se vette észre. Ekkor következet be, hogy a szelem hátulról megtámadta Sesshoumarut. Sesshoumarunak még reagálni se volt ideje már is érezhetett egy kardot a hátában.

·        Áááááá- sikítottak fel Rin és Jaken amikor meglátták, hogy hőn szeretett nagyuruk megsebesült. Hana sem volt rest rögtön a szelemre támadott miután végzett a szellemmel Sesshoumarura nézett. Mikor látta hogy Sesshoumarunak segítség kell, hogy ellássák sebét rögtön Aunra rakta és meghagyta a Jakenek hogy, táborozzanak le és várják, meg míg visszajönnek. Mikor Hana rátalált egy falura leszállt a falu szélén és lesegítette Sesshoumarut. Elindult volna a faluba, ha a falusiak nem jelentek volna meg és szegezték, volna nekik a kardjukat, vasvilláikat.

·        Mit akarsz szellem – kérdezte az egyik falusi. Hana tudta, ha Sesshoumaru nem kap, ellátást meghal és nem akarta elveszíteni. Ám ekkor egy idős papnő botorkált ki a tömegből, és amikor meglátta Hana arcát tudta, aggódik a szellem miatt, akit a kezében tartott.

·        Engedjétek be nem fognak minket bántani. Kövess – intett Hanának a papnő. Hana hálásan nézett a papnőre és követte. Mikor egy kunyhóba értek a papnő egy szalmaágyra mutat, hogy oda tegye a szellemet.

·        Hogy hálálhatnám meg – kérdezte, miután letette Sesshoumarut a szalmaágyra.

·        Először is kezdhetnénk, azzal hogy elmondod a neved – kezdte a papnő.

·        Az én nevem Hana, aki az ágyon fekszik Sesshoumaru – mondta Hana.

·        Az enyém Mira és én ezt a falut védelmezem – mondta a papnő – de egy valamit nem értek te hogy, hogy nem bántottál minket – kérdezte Mira.

·        Ez egyszerű – kezdte Hana – én egy faluban nevelkedtem és én, ezért soha nem bántanék embert – fejezte be.

·        Értem – mondta és letérdelt Sesshoumaru elé és bekente a hátán lévő sebét egy krémmel. Miután befejezte kiment, és magára hagyta az aggódó Hannát.

.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*

Sesshoumaru már három napja nem kelt fel és Hana sem aludt az óta. Néha-néha Mira is bejön hogy kicserélje a kötést vagy bekenje Sesshoumaru sebét. Hana már nagyon fáradt volt de nem, mert elaludni, mert félt, ha elalszik vele együtt Sesshoumaru is, meghalna. De végül az álmossága győzött és elaludt Sesshoumaru mellkasán.

Sesshoumaru ébredezni kezdet de nem akarta, kinyitni, mert olyan melegség járta át a testét, ami kellemes volt neki. De mégis úgy gondolta tudnia kell, hogy miért érzi ezt. Ezért kinyitotta a szemét, ami rögtön ki is pattant amint meglátta az alvó Hanat a mellkasán. De valamire rá jött, ami annyira foglalkoztatta, még mielőtt megtámadták. Szerelmes lett Hannába. És már tudta apja miért hagyta ott az anyát egy halandó nőért. Mert szerelmes volt. Sesshoumaru felemelte a kezét és elkezdte simogatni Hana arcát. Erre Hana rögtön fel is ébredt. Mikor rájött hol aludt el rögtön fel is ült.

·        Fel ébredtél – kérdezte Sesshoumaru mosolyogva. Ami egy kicsit meglepte Hanát, mivel olyan rideg szokott lenni.

·        Igen és te jobban va.. – kérdezte volna Hana ha Sesshoumaru nem tette, volna a szájára a mutató ujját.

·        Hana én azt… azt… h.... hiszem….beléd…beléd szerettem – mondta ki nehezen Sesshoumaru. Erre Hana elmosolyodott és megcsókolta Sesshoumarut.

·        Én is – suttogta a fülébe miután elváltak az ajkaik.

Vége

Epilógus:

Hana betartotta az ígéretét Michiyonak és Sesshoumarunak a szívét, telitöltötték szeretettel. Michiyo Hanát nővéreként szerette és maradt vele ugyanúgy, mint Rin. Jekent Sesshoumaru elküldte, hogy járja saját útját, de néha még ő is visszajött meglátogatni urát. Hana Sesshoumaru asszonya lett és egyben egy kislánynak adott életet, akit Mirának neveztek el. Mert hálával tartoztak a papnőnek, hogy segített nekik. Így éltek boldogan, amíg meg nem haltak.