Akemi-Kelet hercegnője

 Egy gyönyörű helyen, magányosan ültem egy öreg fa alatt. Hátamat a törzsére döntöttem, és behunytam a szemem. Valószínű, hogy elbóbiskoltam, mert -nem tudom mennyi idő elteltével- halk zokogást lehetett hallani, a mellettem lévő tisztásról. Feltornásztam magam álló helyzetbe, s elindultam arra, amerre a sírást hallottam. Furcsán éreztem magam, amikor a hang forrásához értem, egy narancssárga kimonós kislány ült, kezében egy csokor virággal, és éreztem a lányon démonok szagát, köztük egy ismerőset is. Olyan szívszorítóan pityergett, muszály volt odamennem hozzá:

-Hé, miért sírsz? -kérdeztem tőle, bíztatóan, miközben legugoltam hozzá.

Kicsit ugyan megijedt, de mikor megnyugodott, hogy nem akarom bántani, letörölte apró kis könnyeit aranyos arcáról.

-Virágot szedtem, és most nem találom Jaken-samaékat! -szipogta a lány.

-Azt mondtad, Jaken-sama??? -néztem rá kérdően, ugyanis ez a név nagyon ismerősen csengett a füleimben.

-Igen azt, talán ismered? -kérdezett vissza, és láttam szemeiben azt, az apró csillogó reményt.

-Igen ismerem, még régebbről…-feleltem unottan- Sajnos…-tettem hozzá alig hallhatóan.

-Jajj, de jó! Visszatudsz hozzájuk vinni? -nézett rám nagy boci szemeivel.

-Hát…-nem volt sok kedvem ismét találkozni Jakennel, de ahogy megpillantottam, könyörgő tekintetét, beadtam a derekamat- Na jó legyen!

-Juhééééééé! -ölelt meg, szomorúságát már nem mutatva- Az én nevem Rin. A tiéd?

-Örvendek Rin, a nevem Akemi -mosolyogtam rá kedvesen.

Felálltam, beleszimatoltam a levegőbe, keresvén Jaken nem éppen kellemes szagát. Miután megéreztem, egy kevésbé látható fintor után, kézen fogtam a kicsi Rint, és elindultam vele a szagot követve.

Élveztem a kislány társaságát, ahogy mesélt, hogy, hogyan került Nagyura, és Jaken „baráti” körébe, és, hogy azóta milyen kalandokba keveredett velük.

*Eközben máshol*

-Hol lehet az a bolond halandó?! A Nagyuram biztos nem fogja kímélni az életemet, ha rájön hogy elűnt! -morgolódott orra alatt, a dús aljnövényzetből alig kilátszódó, gnómszerű lény.

-Jaken! -szólt egy fa alól Sesshoumaru, aki a sérülései miatt nagyon legyengült, csukott szemekkel beszélt a kis démonhoz. -Hol van Rin?

-Hát….izé…őőőőő…..a…a réten van vi-virágot sze-szed.-nyögte ki végül.

Sesshoumaru kinyitotta résnyire szemeit, fürkészve ezzel Jaken verejtékcseppes arcát.

-Rendben, hozdd ide, és indulunk tovább!

-De Sesshoumaru-sama, hiszen sérült vagy, így nem mehetünk tovább! -próbálta menteni a menthetőt Jaken.

-Jaken! -figyelmeztette szolgálóját.

-I-igen Nagyuram?

-Hozdd ide, és indulunk!

Azzal elszaladt  arra a helyre, ahol utoljára látta a gyermeket.

                                                *

Nemsokára meg is találtuk Rinék táborhelyét. Körbe tekintettem, de szerencsémre Jakent sehol sem láttam. Tovább vittem tekintetem, egy furcsa, két fejű sárkányló szerűségen akadtak meg szemeim. Majd egy árnyékot adó fa alatt, a már nem mellettem álló Rint, aki feltehetően Sesshoumarut ölelgette. Több sebből vérzett.

-„Kemény csatája lehetett, ha ennyire megsérült. Nem tudom eldönteni, hogy csak alszik, vagy a vérveszteségtől ájult-e el. Azt tudom ha nem gyógyítom meg, akkor meghal.” -gondoltam magamban.

Sietősen odasétáltam a fekvő Sesshoumaru mellé, és vizsgálgattam, van-e láza. Rin felém fordult:

-Meg tudod gyógyítani?- kérdezte reménykedve, de a hangjában az aggódás is ott volt.

-Azt hiszem igen. -feleltem, de nem voltam biztos a dolgomban- Menj, hozz vizet kérlek! Van egy forrás a közelben!

Alig fejeztem be mondatom már el is iszkolt. Én addig levettem a démonról a kimonó felsőjét. Elszörnyedtem ahogy megláttam, a nem nagy, de annál mélyebb sebeit. Ekkor váratlanul egy fülsértő hangot hallottam magam mögött. Mire felismertem a hangot, addigra meg is nyugodtam és próbáltam nem tudomást venni Jakenről.

-Mit keresel te itt? Tűnj.. -de nem tudta befejezni, mert a szavába vágtam:

-Jaken, ne most!

-De ha megtudja, hogy segítettél neki, nem csak téged, engem is megöl!

-Ha nem hagyod, hogy csináljam a dolgom, akkor már nem is fog tudni megölni, mert akkor már halott lesz! -emeltem fel a hangomat.

Jakent ezzel sikerült elcsitítanom, és Rin éppen időben érkezett meg a vízzel. Letéptem egy darabot a ruhámból, majd a vízbe mártottam, és ráraktam a Nagyúr homlokára.

-„Remélem ez leviszi a lázát!” -gondoltam, s a kezeimet, egy nagyon súlyos seb fölé tettem, melyből kékes fény áradt, volna, ha nem érzek meg a csuklómon egy erős férfi kezet. Rápillantottam a csuklómra majd az, azt szorító kezet, felfele vittem tekintetem míg nem találkoztam tulajdonosával. Gyönyörű borostyán szempárba pillantottam. Elvesztem tekintetében.

-„Milyen gyönyörű szemek! Mindjárt elolvadok…”-gondolataimba mélyedtem, míg nem egy kissé rekedt, fagyos hang zökkentett ki a gondolat menetemből.

-Mit művelsz te lány? -kérdezte Sesshoumaru.

-Ne aggódj, nem akarlak megölni…Csak meggyógyítalak.

-Nincs szükségem a segítségedre! -morogta felém.

-Ha nem gyógyítalak meg, meghalsz!

-És? Az én bajom nem? -kérdezte közömbösen, mintha az élete nem is számított volna neki.

-„És?” Lehet, hogy neked nem fontos az életed, de vannak olyanok, akik számítanak rád, akikért felelős vagy, és akik szeretnek!!! -kiabáltam neki magabiztosan, cseppet sem félve reakciójától.

-Hogy merészelsz így beszélni velem? -kérdezte dühösen, bár arcára nem ült ki ez az érzés.

-Kérlek! -Rinre néztem, és sajnáltam, hogy ilyen önző nagyura van neki. Ő is Rinre nézett, gondolom belátta magának, hogy igazam van, mert elengedte a csuklómat.

 -Köszönöm! –mondtam kicsit ingerülten, és ugyan olyan halkan.

 Kezeimet ismét a sebhelyre tettem, melyből kékes fény áradt. A többi sebeit is begyógyítottam, de a láza nem ment le.

-Jaken, Rin! Hozzatok még vizet! -parancsoltam nekik. Ők el is mentek, és egyedül maradtam „Önző-nagyúrral”. Óráknak tűnő, kínos percek következtek, melyet a kutyadémon tört meg:

-Mi a neved?

-Akemi.

-Hogyan kerültél ide?

-Hát, ez hosszú történet.

-Fogdd rövidre!

Sóhajtottam egy nagyot. Szerencséje van Sesshoumarunak, hogy visszatudtam magam fogni!

-Rinnel egy tisztáson találkoztam, épp sírdogált mert, virágot szedett, és nem talált vissza.. Én meg ismerem Jakent még régebbről, így a szaga alapján követtem, és visszahoztam Rint.

-Értem. -bár nem engem nézett, még is úgy éreztem valamennyire érdekli a dolog.

Rinék most jöttek meg, levettem Sesshoumaru homlokáról a ruhadarabot, ismét bevizeztem, majd visszaraktam. Sesshoumaru, mire megjöttek Rinék, addigra elaludt. Felálltam, s elindultam keletnek az ellenkező irányába.

-Hová mész Akemi-chan? -fogta meg a kezemet Rin.

-Rin, én már itt elvégeztem a dolgomat. Visszahoztalak, és Sesshomaru-samát is sikerült meggyógyítani…részben. A borogatást cserélni kell csak, míg le nem megy a láza. -mosolyogtam rá szomorkásan, nem volt szívem itt hagyni őt, de maradni sem akartam.

-Rin, ne marasztald ezt a boszorkányt! -dörmögte Jaken.

-Minek neveztél? -fordultam felé dühösen- Boszorkánynak?

-Igen, jól hallottad! -fonta keresztbe maga előtt Jaken a kezeit.

Azt tudtam, hogy Jaken egy nagyon idegesítő személy, de azt nem gondoltam volna, hogy ekkora szája lett az utóbbi időben. Felé emeltem jobb kezemet, és kontcentráltam –bár nem nagyon hittem, hogy sikerülni fog- annak a fa tetejére repítettem, ami alatt a Nagyúr pihent. Jaken szépen a fa tetején csücsült, és sipított torka szakadtából. Rin szájtátva figyelt engem, majd arcán kis mosoly jelent meg.

-Tudod ki a boszorkány! -feleltem elégedetten.

-Akemi-chan! Hát ezt hogyan csináltad? -fordult felém Rin, immár nevetve.

-Hát tudod…-gondolkodtam hogyan mondhatnám el neki, hogy meg is értse- Én olyan démon vagyok aminek van telekinetikus ereje.

-Telene…Mi?

-Telekinetikus. Ez azt jelenti, hogy a kezemmel, vagy csupán a gondolatommal élőlényeket, tárgyakat tudok mozgatni. Ennek segítségével tudok repülni. Bár még nem vagyok ennek az erőnek annyira a tudatában. -magyaráztam Rinnek, aki szemmel láthatólag, valamennyire megértette.

-Szedjél le innen!!!!!!!!!!!!! Visszavonom, csak tegyél leeeeee!!!!!!!! -hallottam Jaken idegesitő vinnyogását, és mivel láttam Sesshoumarut is idegesíti -aki erre ébredt fel- leszedtem onnan, és magam elé vezettem. Majd halkan, mégis dühösen megszólaltam:

-Idefigyelj Jaken! Előszőr: Attól, hogy akkor, a palotában nem öltelek még nem azt jelenti, hogy most ne tenném meg! Szóval vagy a nevemen hívsz, vagy ne szólj hozzám! Másodszor: Ha nem vigyázol figyelmesebben Rinre, nem csak én fogom kitekerni a nyakad, hanem a Nagyurad is! Harmadszor: -ezt már a fülébe súgtam- Ha el mered mondani ki is vagyok valójában megkeserülöd. Megértetted? -vigyorogtam fenyegtően. Erre Ő csak bólogatott. Azzal ledobtam a földre. Sesshoumaruhoz lépdeltem és kicseréltem rajta utoljára a borogatást. Összehúzta szemeit, de semmit sem mondott. Ígyhát felálltam tőle, nyomtam Rin pofijára egy puszit, és a fák sűrűjében eltűntem.

Ez volt kb. 1 hónapja. Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rájuk. Hiányzott Rin csevegése, a vidámsága. Most, megint egyedül barangolok egy erdőben. Lágy szellő cirógatja arcomat. A közeli bokrok mögül beszélgetést…nem is, inkább kiabálást hallottam. Halkan odalépdeltem, és a bokrok mögül kileskelődtem. Egy fehér hajú, piros kimonós fiú veszekedett, egy furcsa ruhában lévő lánnyal, kinek karjai közt egy kölyök rókaszellem volt. A háttérben egy szerzetes, egy szellemírtólány állt, -mellettük egy kis macskadémon- fejüket csóválva.

-Inuyasha, hogy lehetsz ilyen?? Hisz ő még gyerek!!!! -kiabált a furcsa szerzetű lány.

-Nem érdekel, hogy gyerek, akkor is meg kell tanulnia, a tiszteletet mások iránt! -válaszolta az Inuyashának nevezett fiú.

-Inuyasha!

-Mi van?

-OSUWARI! -így Inuyasha hasra vágódott, hogy miért azt nem tudom.

Hát erre nem voltam vevő, így hátrafele lépdeltem, és indultam volna, ha nem lépek rá egy botra.„Kellett annak a botnak ott lennie! ”-átkozódtam, addig, amíg észre nem vettem, hogy a furcsa csapat körbevett engem.

Idiótán mosolyogtam rájuk, aztán komolyabbra váltottam. Felálltam és már kivont kardjaimmal álltam velük szembe, arra várva mikor támadnak. Majd a szellemírtólány megtörte a csendet:

-Ki vagy te? -mért föl, s különösnek találtam azt, hogy a ruhánk szinte megegyezik.

-Akemi a nevem. Ti kik vagytok? -kérdeztem, és mihelyst elhagyta számat a mondtat, beugrott -Inuyashához és csapatához van szerencsém?„Rin már mesélt róluk de nagyon keveset…”-kérdeztem ismét fura arckifejezéssel, miközben elraktam a kardjaimat.

-Igen, szépséges hölgy. És mondd, lennél a gyerekeim anyja? -kérdezte a szerzetes.

-Te-tessék? -zavarodottan álltam a szerezetes előtt, mire felocsúdtam, addigra a szellemírtólány bumerángjával leütötte. Hálásan néztem rá.

-Igen, mi vagyunk azok. -felelte Inuyasha lenézően.

-„Hát igen, családban marad…Hisz Sesshoumaru öccse!”

-Ugyanolyanok vagytok-mondtam ki hangosan véleményemet fejcsóválva Inuyashának.

-Miket beszélsz?

-Sesshoumaruról meg rólad…Ugyanolyan a viselkedésetek! -állapítottam meg, mire Inuyasha szemmel láthatóan mérges lett.

-Kehh! Én és a bátyám között óriási a különbség!

-Igazad van…-elmélkedtem magamban egy kicsit- Neki van türelme is.- tudom-tudom gonoszkodni rossz, de ahogy megláttam Inuyashán a dühöt…olyan jó volt!

-Hogy merészeled…-rontott volna nekem de…

-Inuyasha! Osuwari!

-Na jó, Inuyashával most már megismerkedtem. Nektek mi a nevetek?

-Én Kagome vagyok, ő itt Sango, a szerzetes Miroku, Shippo, és Kirara. -mutatta be őket sorra a fura lány.

-Aha, örvendek! Én megyek is, nem akarlak titeket fel.. -beleszimatoltam a levegőbe, és megéreztem, egy csapat, keleti katonák szagát.

-Mi a baj Akemi? -lépett mellém Kagome.

-Semmi-semmi! Ott tartottam, hogy mennem kell! És ha kérdezik, nem találkoztatok velem! -hadartam- Sayonara! -intettem nekik és eltűntem a fák között, mint tű a szénakazalban.

Futottam ahogy csak a lábam bírta. Nem néztem hátra. Az a gondolat motoszkált a fejemben, mi lesz akkor, ha elkapnak, és visszavisznek, oda, ahova tartozom. Féltem. Igen, életemben először féltem, édesapám reakciójától.

Egyszeriben megtorpantam. A bokrok zörögtek, a fák lomkoronái suhogtak, hirtelen csend uralkodott az erdőben.„Körbe vettek! Gyerünk Akemi, gondolkodj! Ha eddig nem kaptak el, most sem fognak!”  Elmélkedtem magamban.

Tíz, jól képzett szamuráj vett körbe. Köztük megláttam Kashimot, mesterüket. Halványan elmosolyodtam, majd megszólaltam:

-Kashim! Hisashiburi (Rég láttalak)!Miben lehetek segítségedre? -kérdeztem bágyadt mosollyal.

-Ne légy nevetséges Akemi-sama! Azért jöttünk, hogy visszavigyünk a palotába!

-Te sem gondolod komolyan. Ugye? Még ha ezek a szamurájok, erősek, jól képzettek akkor sem tudtok legyőzni, s visszavinni. -feleltem magabiztosan, ahogy szoktam.

-Nagy a szád mint mindig!

-Mégis mit vártál? Csak nem azt akarod mondani, hogy arra  számítottál, hogy teával, meg sütivel foglak várni?!

-Nem akarok erőszakhoz folyamodni!

-Már pedig anélkül sehova sem tudtok vinni! -feleltem immár támadóállásba, kardjaimat kivonva a hüvelyükből, melyek a hátamon pihentek.

-Te akartad így! Gyerünk! -adott jelet a támadásra, Kashim.

A félelmet nem ismerő harcosok egyszerre támadtak nekem. Persze, én sem voltam  tétlen, kardjaimmal hárítottam csapásaikat. Túl sokan voltak, nem bírtam velük egyedül. Igaz, mesterem Hana-sama kitűnő leckéket adott harcolás téren, mégsem voltam hozzá elég gyakorlott, hogy 10 szamuráj ellen bevessem a tanultakat. Percről-percre kezdtem fáradni. Erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy felugorjak a levegőbe, s lecsapjak, immár az ostorommal a szamurájokra.

-Halál ostor!!

Nem értettem, de az erőm valamilyen módon visszatért. Támadásommal 4 szamurájt ismertettem meg a halál égető poklával.

Természetesen én is szereztem sebeket, de próbáltam nem foglalkozni velük. Épp végeztem volna az újabb áldozatommal, mikor hirtelen Kashim hátam mögött kardjával készült  lecsapni rám. Pengéje vérnyomot hagyva a hátamon, rogytam össze. Felálltam a fájdalommal küszködve, Kashimhoz fordultam, s kardommal súlytottam volna rá, mikor egy erős ütést éreztem tarkómon, melytől eszméletemet vesztve zuhantam vissza a földre.

Mikor magamhoz tértem, meglepődötten néztem egy ágyon körbe. Ekkor ugrott be, hol is vagyok valójában.

„A szobám…Mindent úgy hagytak, ahogy 5 évvel ezelőtt. Tehát tudták, hogy visszatérek. Áááá  Istenem mi ez a fájdalom? –kaptam a hátomhoz- Hát persze ez az a seb amit Kashim okozott…”

Egy ajtónyikorgás zavarta meg gondolataimat. Felültem az ágyamon, mihelyst megláttam egy szolgalányt az ajtómban:

-Elnézést Kisasszony, de édesapja látni óhajtja magát. -fejezte be mondandóját.

-Hol találom meg?

-Az irodájában Kisasszony.

-Mondd meg neki, hogy rendbe szedem magam, és már megyek is! És kérlek ne nevezz „Kisasszony”-nak idegesítő! Hívj csak Akemi-channek!

-Rendben. Engedelmeddel…-hajolt meg, s távozni készült.

Miután kiment, úgy gondoltam megfürdök, hisz nem akartam koszosan, s véresen apám elé járulni. Csalódást okoztam volna neki. Ezzel a gondolattal indultam el egyik szekrényemhez melyből egy törülközőt, s egy köpenyt vettem elő. Besétáltam a fürdőszobába, s vetkőzni kezdtem. Mocskos ruháimat a szennyes kosárba tettem. Megeresztettem a fürdővizet, s bemásztam az olajokkal teli kádba.

„Milyen rég vettem, egy ilyen jó fürdőt! Vajon mit fog szólni apám, hogy ennyi ideig nem jöttem vissza…?Nem mintha most visszaakartam volna jönni. Ez is csak amiatt, a baka Kashim miatt van !Ha Ő és a szamurájai nem jelennek meg, na meg ha úgy harcolok, ahogy Hana-sama megtanított, akkor nem lennék itt…Megint, egy újabb rémálom következik…”

Kikászálódtam a kádból, megtörülköztem, óvatosan, vigyázva a sebeimre, s felvettem a magammal hozott köpenyt. Keresni kezdtem, egy számomra nagyon kedves ruhát. Pontosabban édesanyám egyik ruháját, amit Ő maga is szeretett hordani. Egy nagyon szép, világos lila alapon, mélybordó virágmintákkal teli, kimonót. Felvettem óvatosan, nehogy baja essen. Hajamat kiengedve hagytam, úgy sétáltam nyugodt léptekkel édesapám irodája felé.

Megálltam, az ajtaja előtt, mély levegőt vettem, s épp bekopogtam volna, mikor hallottam, hogy valakivel beszélget apám. Akaratlanul is, elcsíptem néhány mondatot a beszélgetésből:

-Testőröknek kell vigyáznia, nehogy baja essen, vagy, hogy újra megszökhessen! -javasolta egy hang melynek tulajdonosa Kashim volt.

-Rendben, de kettőnél több testőr ne legyen a lányom mellett.

-Értettem.

Ahogy én is értettem. Én voltam a beszélgetés témája, és idegesített, az, hogy katonák fognak rám vigyázni mint egy 3 éves gyerekre! Próbáltam arcomra nyugodtságot erőltetni, ami sikerült is, de legbelül még mindig tomboltam a dühtől. Illedelmesen bekopogtam:

-Igen? -hallottam apám hangját.

-Hívattál apám? -kérdeztem tőle, miközben beléptem a szobába. Megpillantottam Kashimot is, vetettem rá egy pillantást, majd az ablakon kifele tekintgető férfira.

-Én megyek is -jegyezte meg halkan Kashim.

-Jól is teszed…-dörmögtem orrom alatt.

-Akemi! -emelte fel hangját, Tsuyoshi-sama. Ekkor már Kashim elment. -Foglalj helyet…

Biccentettem, bár gondoltam, hogy nem fogja látni. Leültem az asztala előtti székre, s vártam kérdéseit.

-Miért?

-Tessék? -kérdeztem vissza értetlenül.

-Miért mentél el?

-Nem akartam örökös lenni… Kiváncsi voltam a természetre, a külvilágra. Amit ti elzártatok tőlem…

-Nem tagadhatod meg, azt ami vagy, amivé neveltünk! -fordult immár velem szembe.

-De hát épp ez az! Csak neveltetek, de nem szeretettek! Mindig azt mondtátok, hogy „Csináld ezt, csináld azt, nem jó a pukedli, menj innen ez nem rád tartozik” Soroljam még? -úgy éreztem, mindjárt kitör rajtam a sírás, bár ez nem megszokott tőlem.

-Fejezd ezt be! És mi az, hogy mi nem szerettünk?? Mi, mindennél jobban szerettünk anyáddal!

-Apa…-kicsordult a könnyem. Nem tudtam mit mondani, először vagyok itthon, 5 éve, akkor is én vagyok mindenért a hibás.

-Ne sírj, ez is csak egy emberi szokás! Gyenge vagy! Gyenge vagy Akemi, elpuhultál a halandók között! -kiabálta.

-Nem is voltam egy faluban sem, de még emberrel sem!

-Ó igen? Akkor mért érzem rajtad egy halandó lány szagát??

-Az más…

-Miért lenne más? -kérdezte most már nyugodtan.

-Véletlenül találtam rá, egy tisztáson, és elmesélte, hogy elveszett…Jakenéktől. -feleltem kicsit szipogva.

-Jakenéktől? Attól a talpnyaló varangytól?

-Attól. -mosolyodtam el, igaz, apám az előbb a mérges oldalát mutatta, de egyébként nagyon vicces is volt, még annak idejében.

-És mit értesz a többes szám alatt?

-Hát magát Jakent, meg..

-Áhh, ne is mondd tovább, nem vagyok rá kiváncsi!

Idegesítő, csendes percek következtek el. Egészen addig az ablak felé nézelődtem, amíg újra meg nem szólalt édesapám:

-Édesanyád ruhája…Hol találtad?

-Mikor meghalt, akkor a ruháit, és egyéb dolgait, összecsomagoltam egy faládikába, és átvittem a szobámba. Ugye nem baj?

-Dehogy. Jól áll rajtad. Mintha csak anyádat látnám magam előtt.

Erre elmosolyodtam.

-Öhm…Apa?

-Igen?

-Sajnálom, de idefele jövet akaratlanul is meghallottam Kashimot.

-Pontosan mit hallottál?

-Hogy katonák fognak rám vigyázni. Ez igaz?

-Igen. De csak holnaptól állítok melléd őröket. Addig szeretném, ha nem szöknél meg!

-De hát…-kezdtem volna, de szavamba vágott.

-Nem akarok ellenvetést! Addig, amíg úgy nem akarom, testőrök lesznek melletted, akár tetszik, akár nem!

-Értettem. -szontyolodtam el egy kicsit.

-Akkor most menj, pihenj le, nekem még van egy kis elintéznivalóm. -ezzel, az ajtóhoz lépdelt. Követtem én is a példáját.

-Napnyugtakor, ugyan mi lehet olyan fontos, ami nem várhat holnapig? -kérdeztem tőle.

-Majd holnap megtudod.

-Mondd el most!

Tsuyoshi, édesapám háttal állt nekem, s hallottam tőle egy sóhajt, majd megszólalt:

-Nyugat hercege szövetségesünk akar lenni, és arra kell egyeztetnem időpontot. Ugyanis…

-Nyugat?? -lepődtem meg, hallottam, hogy Nyugat Ura meghalt, dehogy örököse is van…kicsit megilletődtem.

-Pár nap múlva idejön, és akkor aláírunk egy-két papírt. De előtte „üdvözlő” vacsora lesz, amin szeretném ha részt vennél!

-Pontosabban mikor?

-Olyan 3-4 nap múlva.

-Rendben! Már alig várom! -kacsintottam csintalanul apám felé.

Adtam egy puszit neki, majd elmentem, kiszellőztetni a fejem a palota kertjében.