Hajnalban a napsugarak, megtörtek egy alak ezüst hajszálain, miközben a kellemes szellő, néha belekapott. A démon, nagyot sóhajtott és lepillantott az alatta elterülő kis városra, ahol még nem volt, akkora nyüzsgés, mint a későbbi órákban, hogy minden démon egész nap, csak rohangál egyik helyről a másikra. A szél kissé felerősödött, és mostmár tépkedte laza fehér kimonót és az ezüst hajszálakat, aztán a gazdája fülét lépések hangja ütötte meg. Hátratekintett óceán kék szemeivel, aztán előrefordult és ismét a felkelő Nap vörös sugaraiba meredt, amik befestették a házak tetejét, narancsos árnyalatba.

-    Jó reggelt. – köszöntötte az érkezőt.

-    Neked is. – lépett a lány mögé. – Hogy jutott az eszedbe, hogy a tetőn nézd a napfelkeltét?

-    Innen tisztán látszik, és legalább nem zavarnak. – felelte halkan, aztán felnézett a férfira.

-    Kinuye, mostmár elmondanád, hogy mi történt tegnap vacsora közben? – kíváncsiskodott, de mint mindig, a hangján nem lehetett hallani.

-    Sesshoumaru, még nem jött el az idő, hogy megtudd. – válaszolta. Felállt, majd elindult és egy ugrással földet ért a szobája előtti kertben.

Elhúzta az ajtót, aztán belépett és maga után bezárta. Az ágyához ment, ahol egy halványrózsaszín kimonó hevert. Levette a fehér alvó ruhát, aztán felvett egy sötétkék vékony kimonót és rá a rózsaszínt, aztán a derekára kötött egy ugyan olyan színű obit, mint az alsó ruha. Leült a tükör elé, és kifésülte a haját, majd miután végzett elindult az étkező felé.

Volt egy olyan előérzete, hogy a mai nap is unalmas lesz számára, ezért nem nagyon akart felkelni. Nem sietett, de elég gyorsan elérte a helységet, aztán belépett. Megint ugyan annyian voltak, mint tegnap és a légkör sem változott.

Miután vége lett a reggelinek, a lány a szobájában végzett az öltözködéssel, mert szét akart nézni a palota környékén, aztán elindult a kinti kertbe. Már ment egy ideje a gyönyörű fák között, amikor hangokat hallott meg. Elindult, abba az irányba, aztán egy kis réten, ami nem volt nagyobb 15 méternél, megpillantott két személyt. Elbújt egy fa mögé és hallgatózott.

-    Ha megtudják, hogy mi van köztünk, megölnek. – sírt a zöld hajú lány.

-    Nem fognak, nem engedem. – nyugtatta a fiú, aztán magához ölelte a lányt, aztán egy perc múlva megszólalt. - Most mennem kell.

-    Én, is mindjárt megyek. – mosolygott, aztán az ezüsthajú fiú visszaindult.

A lány még kicsit gondolkodott, aztán úgy döntött, hogy visszamegy, de egy fagyos hang maradásra kényszeríttette, amitől a szíve néhány dobbanást kihagyott.

-    Rika. – szólalt meg Kinuye, mire a szolgáló remegve megfordult, és meglátta a démonnőt egy fának nekidőlve.

-    Úrnőm. – rebegte, és térdre borult Kinuye előtt, aki elindult felé.

-    Rika, ugye tudod, hogy megölhetlek, emiatt? – kérdezte fagyosan, és megállt a lány előtt.

-    Igen tudom. – felelte halkan, aztán felnézett a szigorú tekintetbe, kék szemeivel, ami félelmet tükröztek. – Úrnőm, kérem Danjurót, ne bántsa. Öljön meg engem, de őt hagyja életben.

-    Életben hagyom, ha teljesíted a feltételeimet. – mondta aztán elindult a palota felé. – Kövess.

-    Igenis. – ugrott fel, és a démonnő után sietett.

Kinuye beért a palotába, aztán átment a szobája előtti kerten, és fel az emeletre, ahol belépett egy ajtón. Ez egy fogadóterem volt, ahol megbeszélések is szoktak lenni. Kelet hercegnője leült egy piros kanapéfajtára, és az álldogáló szolgálóra tekintett.

-    Ülj le. – mutatott a vele szemben elhelyezkedő ülőhelyre, ami ugyan olyan volt, mint ami alatta volt.

-    Úrnőm, oda csak…- mondta döbbenten, de a lány hangja félbeszakította.

-    Mondom, ülj le. – szólt Rikára szigorúan, aki bólintott és helyet foglalt.

-    Köszönöm. Mik a feltételek úrnőm? –érdeklődött.

-    Mindjárt mondom, de először válaszolj néhány kérdésemre. – felelte.

-    Rendben. – felelte.

-    Szereted Danjurót, teljes szívedből? – kérdezte.

-    Igen. – válaszolta pirongva.

-    Ő szeret téged?

-    Lehetséges. – felelte bizonytalanul, miközben az ujjait tördelte, amin a démonnő tekintete kicsit meglágyult.

-    Mivelhogy, annyira unatkozok, első feltételem, hogy segíts nekem. Próbára teszem, a mi kis démonunkat. – kacsintott Rikára, aki nem értette a hirtelen hangulatváltást, mert Kinuye hangja ravasszan megcsendült.

-    Rendben, de mire gondol? – kíváncsiskodott a zöld hajú lány.

-    Mindjárt elmondom. – felelte és elmondta a tervét, amit a szolgáló figyelmesen hallgatott.

A délelőtt, gyorsan elszállt a két lány számára, miközben a démonnő folyamatosan sorolta az ötleteit Rikának, akinek kezdett tetszeni a hercegnő ötlete, miközben ő is néha beleszólt, amit Kinuye mosolyogva fogadott. A két démonlány megint kiment a kinti kertbe, de Rint is magukkal vitték, meg Rika húgát is, aki nem sokkal volt idősebb a kislánynál. Amíg a két gyerek egymással játszott, a két lány egy lapra vitte fel terveit, és vázlatait. Kinuyenak feltűnt, hogy Rinék egyre távolabb kerülnek tőlük, azért a kis tavacskából, ami nem messze volt tőlük egy fehér kutyát teremtett, ami olyan volt Sesshoumaru kicsiben.

-    Kinuye, ez olyan, mint a nagyuram. – csodálkozott el az állaton.

-    Ha te mondod Rin. – mondta mosolyogva. – Mostmár nyugodtan kószálhattok, mert a kutya, majd megvéd.

-    Úrnőm, lehet vele játszani? – kérdezte félénken Rika húga.

-    Persze, nem kell tőle félni Ame, de Kinuyenak hívj. – felelte.

-    Jó. – mondták egyszerre, és elszaladtak.

-    Erről beszéltél? – kérdezte Rika.

-    Igen, képes vagyok a vízből élőlényeket teremteni. – bólintott.

Ebédidőre visszamentek, és Kinuye visszavette a reggeli kimonóját, majd leült az asztalhoz.

-    Kinuye, egész délelőtt kerestelek, de nem találtalak. – mondja Danjuro a lánynak.

-    Volt, egy kis elintéznivalóm egy szolgálóval. – felelte jegesen, és a fiúra pillantott szúrós szemekkel.

-    Mi történt? – kíváncsiskodott tovább.

-    Semmi. – felelte, és ezzel lezárta a témát.

Gyorsan elszaladt az idő, és már kezdett sötétedni. Danjuro Rikát kereste, de nem találta sehol, csak egy levelet, amiben ez állt: „Danjuro, az úrnőm rájött a viszonyunkra, és most este el fog küldeni a sziklához, ahol ki fognak végezni. Téged nem fog bántani, mert egyezséget kötöttünk. Remélem, hogy majd a túlvilágon találkozunk. Még nem mondtam el, de szeretlek. „ A férfi, ahogy végigolvasta az üzenetet, dühösen Kinuye keresésére indult, de nem találta, ezért szellemgömbként eredt Rika után.

A lányt 30 halandó katona vitte a sziklához, ahol az árulókat végezték ki. A démonlány kisírt szemeivel tekintett a fák közé, keresve kedvesét, miközben láncok lógtak a kezeiről és lábairól. A szolgáló mellett, egy fekete hajú nő ment, szamuráj öltözékben, de az arcát maszk takarta. A katonák megtorpantak, amikor az elől haladó 10-es csoportot valami kettészelte, aztán megindult a többi felé. Rika szemei csillogni kezdtek, ahogy megpillantotta Danjurót, kezében a kardjával. A lány mellett haladó nő, erőteljesen megrántotta a láncokat, amitől a démonlány térdre rogyott.

-    Danjuro! – kiáltott keservesen kedvesének a szolgáló, mire a férfi felé tekintett és szikrázó bordó szemeivel a szamurájra nézett.

Megindult Rika felé, közben mindenkit lemészárolt, aki az útjába állt, aztán megtorpant a lányt fogva tartó nő előtt, aki előrántotta a hosszú katanát, és a láncnak a végén kiálló vasrudat beleszúrta a földbe. A rúd oldalából, a talajban kiugrottak hosszú kampók, amik nem engedték, hogy a lány kihúzza őket. A két személy elhátrált Rikától, aztán egymásnak estek. A férfit meglepte, hogy a nő ilyen gyorsan mozog halandó létére, de nem volt ideje ezen gondolkozni. Sokáig párbajoztak, de ennek is vége szakadt.

A sárkány lecsapott a szamurájra, de az fél kézzel visszaverte a támadást. A nő, ellökte magától a férfit, és most ő sújtott le. Danjuro szeme elkerekedett, amikor két kézzel kellett, maga előtt tartania a kardot, hogy a katana pengéje, nehogy megsértse, aztán a nő eltűnt a szeme elől. Értetlenül pislogott párat, aztán a nyakánál hideg pengét érzett meg, és egy kart, ami lefogta, hogy ne mozogjon.

-    Vesztettél. – szólalt meg jeges hangján a nő.

-    Ki vagy te? – kérdezte a fiú, és ledobta a fegyverét a földre.

-    Nézd meg magad. – felelte, és elengedte a démont, aki szembe fordult vele.

Elrakta a katanáját, aztán levette a sisakját, amiből hosszú éjfekete tincsek hullattak a lány szemébe, aztán a férfi meglátta a finomvonású porcelánfehér arcot, amitől megdöbbent.

-    Kinuye? – dadogta, és a lány elmosolyodott.

-    Csalódtam benned, és egyben büszke is vagyok rád. – felelte, aztán elindult Rika felé.

Megállt előtte, és megfogta a vasrudat, aztán megnyomott rajta valamit, amitől simán ki lehetett húzni a földből. Felsegítette a lányt, aztán megérintett a láncokat, mire azok csörögve a földre hulltak. A férfi nem értette, hogy mit tesz a nő, és miért, de amikor Rikát a karjaiban tartotta, megnyugodott.

-    Hogy értetted azt, hogy csalódtál bennem? – kérdezte, amikor elengedte a szolgálót.

-    Először is, csalódtam benned, mert le tudtalak győzni. Másik pedig, büszke vagyok rád, mert az életed árán is kiszabadítottad volna Rikát. – itt mosolygott a lányra, aki viszonozta a cselekedetet.

-    Kinuye, köszönöm. – mondta a démonlány, hogy segített neki, észrevenni Danjuro érzelmeit.

-    Én köszönöm, hogy ez a mai nap nem unalmasan telt el. – felelte, és egy mozdulattal az álruha lehullt róla, és csak víz maradta belőle, a katonákkal együtt, akik a teremtményei voltak. – Van még egy feltételem.

-    Mi lenne az? – kíváncsiskodott Rika.

-    Legyetek boldogok. – felelte mosolyogva, és elindult, de még hátraszólt. – Ha összeházasodtok, én tervezem a ruhádat.

-    Ezt, szerintem tudjuk teljesíteni. – nézett a szerelmére a lány. - Megköszönném, ha azt a ruhát viselhetném, amit te tervezel.

Kinuye, még intett egyet nekik, de nem fordult meg. Belépett a fák közé, ezzel kettesben hagyva őket. A két démon megcsókolta egymást, aztán az éj fekete fátyla alatt, ami rájuk hullott, már csak a csillagok tudták, hogy még mi történt azon az éjszakán.

Folytatása következik…