Egy örök élet vége

Csak állt a dombtetőn. Fekete haját lengette a hűs esti szél. Sötétszürke szemeiben könnyek csillogtak. Emlékezett. Egy férfi egy fa tövében. Fuvolaszó. Egy kard. Démonok. Halál. Már régen halott volt ő is. De valami földöntúli erő ismét feltámasztotta. Mintha csak azt akarná tőle a sors, hogy szenvedjen. De ő meg akart végre halni. Úgy élni, hogy már kétszer halt meg, nem érdemes. Minek visszatérni az életbe?

Az alak elővette fuvoláját. Lassú, halk dallamot játszott. Bánat. Csalódás. Szerelem. Csupán ezt vehette ki belőle az, aki hallotta. Könnyei végre kicsordulhattak szeméből. Végig arcán, hogy aztán mellkasára cseppenve kis, kerek foltot hagyva ruháján. A domb lábánál egy kastély állt. Áradt belőle a gonosz aura. Az alak eltette a fuvolát. Felemelte a kezét. Az égen viharfelhők gyülekeztek.

A villám lecsapott. De nem a földet érte. A titokzatos nőalak kezébe csapott bele, hogy ott gömbformát öltve tovább kavaroghasson energiája. A nő elindult a kastély felé, kezében a villámgömbbel. Leért a kastélyhoz. A kapu szárnyai kitörve a földön. Az udvar közepén egy fehér hajú és öltözékű férfi feküdt. Már rég nem élt. Tőle nem messze egy babuinbundás szellem. Amikor meglátta a nőt, felnevetett.

-Elkéstél. Már nem tudod megmenteni.

-Nem megmenteni akarom. Megbosszulni. –felelte a nő, azzal útjára engedte a villámgömböt.

Egy sírkő, két névvel. És mégis- a sír üres. Egy domb lábánál állt a fekete kő. A dombtetőn egy fekete hajú nő állt. Fuvolázott. Ő állította a sírkövet. De nem tudta eltemetni a szeretett férfit: a villámgömb mindent elpusztított. Eltette a fuvolát.

-Megbosszultam halálodat, Sesshoumaru-sama. S bár testedet eltemetni nem tudtam, én őrizni fogom emlékedet. Saját nevemet is a sírkőre vésettem. Mert most már én is békében nyugodhatok.

A nő lehajtotta a fejét. Lágy szellő támadt. Testét, mint könnyű homokot fújta szét.

A sírkövön ez állt: „Itt nyugszik a Nyugat hatalmas ura, Sesshoumaru nagyúr, és a nő, aki szerette őt: Sara.

Vége